Fényérzékeny lélekkel, értő optikával

Fotó: Dávid Botond archívumából

A múlt év őszén vette át Dávid Botond az Európai Polgár nevet viselő rangos elismerést. Nem sokkal azelőtt beszélgettünk a GeoFolk projektről. A díj mindössze egy állomás volt. Azóta is lankadatlanul dolgozik. Népviseleteket megörökítő fényképes installációját több városban tekinthették meg az érdeklődők az elmúlt hetekben.

– A díjjal valóban jár egy nemzetközi hírverés, aztán az embernek az a dolga, hogy gazdálkodjék a frissen létrejött kapcsolatokkal. Folyamatosan új területeken keresgélek, ez az én dolgom. Viszont van egy helyzeti előnyöm, hogy a népi kultúra, a népviselet iránt elkötelezett intézmények, civil csoportok már sok esetben maguk keresnek engem. A horvátokkal már a díj átvétele után ismerkedtem meg, akik, amikor meghívtak, nagyon jól megszervezték a találkozót, a GeoFolk kiállítás alkalmával 49 női, 3 gyermek- és 17 férfiviseletet tudtam fényképezni. A második találkozó alkalmával 14 pár jött el a fényképezésre, így már gyakorlatilag minden régióból van autentikus viselet. Anno Székelyföld után a Balkán volt az első külföldi kitekintés, ideje volt visszatérni. Érdekel, milyen balkáni – például bosnyák – hatások jelennek meg a viseleti darabokon, főleg a vegyes lakosságú vidékeken.

A szabadtéri installáció Székelyudvarhelyen

A horvátok egyébként elfogadják a GeoFolk eszmeiségét, jól érzik benne magukat, és szívesen segítenek. Augusztusban lesz egy jelentős találkozásom a szerbiai népviseletekkel. Tartanak egy fesztivált, amelyre elviszem a szabadtéri kiállítást. Ott lesz Szerbia apraja-nagyja, megfelelően, tájegységenként összeválogatva. Bízom benne, hogy Horvátországhoz hasonlóan itt is működni fog a fotózás. Utána majd Szlovénia és Alsó-Ausztria következik.

– Albánia, Görögország belekerült-e a látóteredbe?

– Tizenegy albán és három koszovói viseletem van, egyelőre leírás nélkül. Fontosnak tartom elmondani, hogy nemcsak a fényképezésre törekszem, hanem az a célom, hogy mindenről hiteles leírásom is legyen. Ez szintén nehéz feladat, talán nehezebb, mint maga a fényképezés. Ilyen szempontból Horvátország élen jár, hiszen a leírásokat angol és horvát nyelven rövid időn belül megkaptam tőlük. Csak összehasonlításképp, 83 szlovák viseletből mindössze egy hiteles leírással rendelkezem. Görög viseleteim „csak” Ciprusról vannak egyelőre.

– Milyennek kell lennie egy ilyen leírásnak? Van egy standard, amelybe be kell illeszkedni?

– A „narrátornak” el kell mondania, hogy mit látunk a képen, a fej-/hajviselettől a lábbeliig. Három fontos szempont alapján osztályozzuk, tájegységi, korosztály és korszakok szerinti különbségek szerint. Tudnom kell, hogy „letűnt”, 18., 19., 20. századi viseletről van-e szó. Illetve azt is el kell mondaniuk, le kell írniuk az adatközlőknek, hogy az adott viselettípus „működik-e” még napjainkban?… Nyilvánvaló, hogy léteznek „csúcsra járatott” népviseletek, mint nálunk a kalotaszegi vagy a széki. Illetve vannak hétköznapi és ünnepi viselettípusok, amelyek ma is élnek és „működnek”. Ilyen a gáborcigányoké. Hogy még érzékletesebb legyek, s hazabeszéljek, megfigyelhető, hogy több évtized múltán nálunk a női szoknyák ismét hosszabbak.

Román viselet Kalotaszegről (Meregyó)

Ez nem azért van, mert lefutott a mini divatja, hanem azért, mert azok, akik ragaszkodnak a hagyományoshoz, nem sajnálják a ráfordított pénzt és energiát, szívesen megfizetik/megvásárolják/elkészítik a jelentékenyebb anyagigényű ruhadarabokat is.

– Ukrajnában, Oroszországban is megfordultál. Két hatalmas ország, amelynek népviseleti felhozatala is hatalmas. A háborús konfliktus mennyire akadályozza az ottani munkát? Van-e élő, esetleg továbbra is működő kapcsolatrendszered?

– Kárpátalja öt népcsoportja viseletét fényképeztem. Magyarok, dolisnyánok, lemkók, huculok, bojkók – a ruszinok különböző etnográfiai csoportjai –, illetve zsidók, románok is. Ukrajna területére egyébként be sem tudtam lépni első nekifutásra a mozgókiállítással, pedig Viskre, Nagydobronyra és Ungvárra szóló meghívásom volt, a beutazáshoz magyar diplomatáktól kellett segítséget kérnem. Ungváron aztán jól sikerült, sokan megnézték. A fotókat pedig illő környezetben, az ottani szabadtéri néprajzi múzeum területén készíthettem el.

Dalmáciai (Horvátország) viselet, Vrlika településről

– A cári orosz, majd a szovjet adminisztráció egyaránt telepített távol-keleti vidékekre jelentős népcsoportokat. Oroszokat, tatárokat, ukránokat, németeket és más nemzetiségeket. Vajon fellelhetők-e több száz, esetleg több ezer kilométerre a „forrásvidéktől” bizonyos formák és motívumok? Hogyan változik az anyaghasználat? Milyen hatások érik egyik-másik etnikum hagyományos viseletét?

– Vegyük először az oroszokat. Négy nagy csoportra osztom fel őket. Vannak az európai oroszok, a szibériaiak, az északiak, illetve a föderáció különböző országaiban élők. Az Omszk környékén élők is többnyire valamikori deportáltak leszármazottai. De ugyanakkor számos kitelepített oroszt találunk a hatalmas ország Urálon túli, távol-keleti területein, akik különböző vidékekről kényszerültek az átköltözésre. Itt elmondható, hogy minden egyes falunak más és más a népviselete, hiszen különböző vidékekről érkeztek. Aztán ott vannak a nemzetiségek, azok a népcsoportok, amelyek ugyancsak elszenvedték a deportálást a sztálini időkben, a németek, a tatárok, de a helyben lakók, többnyire eredetileg is az ázsiai területek lakosai.

Bolgár harcos viselet

Több ilyen etnikum a nyelvét is elveszítette, és a viseletük is inkább oroszos. Itt azt mondják a hozzáértők, hogy a szocializmus idején jobban tudták őrizni a hagyományaikat, a viseletüket is, hiszen mára általánossá vált a modern kor „átka”, az érdektelenség és a „kozmopolita” öltözködés. Volt egy tervezett utam Tatárföldre, Baskíriába, gyűjtéssel, kiállítással egybekötve, de akkor jött a koronavírus-járvány. Ez gyakorlatilag lenullázta a 2021–2022-es elképzeléseimet, és ez a tétlenség szülte a GeoFolk kiállítást, most meg a háborús helyzet írta át a forgatókönyvet. Nem tudom, hogy mikor jutok el oda. Egyelőre nagyon távlatinak tűnik minden. Manapság ott a „tereptarka viselet”, a „katonai cucc” dívik. Sajnos.

– Más irányok felé érdeklődtél-e? Például Afrikával foglalkoztál-e?

– Pár hete volt kiállításom Kolozsváron, amelynek nagyon érdekes a hozadéka. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek van egy Afrikai Tanulmányi Központja (CESTAF), ahol angol nyelven oktatnak. A diákok és a tanárok hívták fel a figyelmemet a kameruni, a nigériai viselettípusokra. Azt is kérdezték, miért nem kutattam arrafelé? Elmondtam, hogy nincsenek kapcsolataim, nem jártam még Afrikában, sokba is kerül, nagyon alaposan meg kell szervezni egy-egy kiruccanást, hogy valóban hatékony munkát tudjak végezni. Találkoztam ugyan Indiában, szintén ott tanuló diákokkal, akik bemutattak viseletdarabokat, amelyek önmagukban érdekesek lennének, de modern öltözettel kombinálva már nem. Keverednek a „nyugati darabokkal, színes pólókat, nadrágokat viseltek, amelyhez hozzárendeltek egy-egy sajátos kiegészítőt. Kolozsváron megbeszéltük a diákokkal – akiken ugyancsak jelzésértékű saját viseletdarabokat láttam – beszerzik otthonról azt, ami hiányzik, s így Kolozsváron készülhetnek majd az első kapcsolódó fotók. Van azonban egy érdekes fejlemény Gambiával kapcsolatosan! Marosvásárhelyen működik ennek az országnak a konzulátusa, Dr. Osváth Pál az utazó nagykövet, aki máris elkezdte a szervezést. Ő a helyszíni gyűjtést szorgalmazza. Segítségével ki tudok jutni hamarosan a fekete kontinensre. Nyugat-Afrikában, a Szenegálba beékelődött ország Afrika legkisebb állama a Gambiai Köztársaság, de kapaszkodónak jó lesz. Innen el lehet majd kezdeni a helyszíni munkát.

– És mi a helyzet a két Amerikával? Kínával?

– Az európai eredetű dél-amerikai viseletekkel egész jól állok. A cowboyok hagyományos viselete is fontos számomra, de az őslakos indiánok hatalmas folklórkincse, viseletkultúrája is nagyon érdekel… Visszatérve Európába, elmondhatom, hogy Franciaországban meglepetés volt a bretonokkal kapcsolatos élményem. Amikor tájékozódni kezdtem, mindjárt kiderült, hogy a központi, a francia tudatot népszerűsítő hatalom mennyire elbánt velük a „homogenizálás” során a 19. században, de mégis ott találtam és ott fényképezhettem a legtöbb viselettípust. Mégiscsak él a „bretonság”, a „bretontudat” ma is!

Ha valaki elmélyül a kiállítás tanulmányozásában, akár órákra is belefeledkezhet
Dávid Botond kiállítása a közelmúltban jutott el Bukarestbe – a múlt hét végén ünnepelték a Liszt Intézet fennállásának 30. évfordulóját

– Hány országban sikerült ez idáig gyűjtened és fotóznod?

– Összesen 60 ország 250 nemzetének 2500 viseletét örökítettem meg. És ez a szám napról napra növekszik! Egyébként nem különítettem el azokat a tájegységeket, amelyeket országhatárok választanak el. Például a magyar vidékek esetében egyértelmű, hogy ugyanaz a viselet található a Bánság különböző országokhoz található részein, a Délvidéken, vagy Biharban, a Felvidék itteni, meg túloldali határ menti sávjában. A Kárpát-medencét magyar szemszögből „egy nagy és közös lavórnak” tekintem, amelyben ezer évig éltünk. Ugyanígy törekszem az itt, a velünk élő népeket és nemzetiségeket bemutatni. A szlovákokat sikerült. A románokat is. A német népcsoportokat úgyszintén. Sőt a cigányokat is. A szászok fotográfiai megmutatkozása azonban nálam még nem teljes, annak ellenére, hogy nagyon közel élnek, vagy inkább éltek hozzánk. Időnként tartanak a hazatérő szászok találkozókat. Igaz ugyan, hogy a járvány miatt ezek szüneteltek, de valahogy nem jutottam el közéjük olyankor. Ami nagy öröm: fel tudtam dolgozni ilyen szempontból a Barcaságot, ahol jól látszik a szász, magyar, román és cigány viseleteken a kölcsönös egymásra való hatás. Másik érdekes vidék Dobrudzsa, ahol török, tatár, lipován, bolgár, román etnikumok és azok sajátos viseletei bukkannak fel. Itt hamarosan helyszíni fotográfiák készülhetnek… Legutóbb idehaza, a Székelyföldön Csíksomlyón láthatták az installációmat, utána Bukarest következett.

Székelypetkiek Homoródalmáson a Homoródmente Népviseletben találkozón (2019)

A nyáron eljut a kiállítás Békéscsabára, Vrnjacka Banjába (Szerbia), Kaipedába (Litvánia). Másfelé is tárgyalok, de biztosan ott leszek hamarosan Nagykárolyban és Tusnádon is. Ami tény, nem fogok unatkozni. Fel kell készítenem a hozzátartozóimat, hogy időnként összeszedem a felszerelésemet, és pár napra eltűnök. Egyébként megszokták, kíváncsian és örömmel szemlélik az új „szerzeményeimet”.

Simó Márton

 

: an accessible web community