A megyei amatőr labdarúgó-bajnokságot – ismertebb nevén a „szekeres bajnokságot” – elnézve óhatatlanul sok hasonlóságot véltem felfedezni a futballbírói és a politikusi tevékenység között. Legalábbis ami a nézői szektor szűrőjén átjön. A pálya szélén állva ugyanis az ember hamar ráébred: a bíró és a politikus munkájának egyik legfontosabb közös pontja, hogy mindkettő próbál rendet tartani, miközben a közönség egyik fele biztosan elégedetlen lesz vele.

Másrészt a bíró feladata sokszor inkább hasonlít valamiféle lelkipásztori tevékenységre. Huszonkét egymásnak feszülő férfi kergeti a labdát, időnként azonban úgy tűnik, a valódi cél nem is a játék, hanem egymás testi-lelki megtörése. Ilyenkor a bíró lelkipásztorrá alakul: csillapít, figyelmeztet, békejobbot kér, és próbálja némi felebaráti szeretetre bírni a stoplik és könyökök világát. Máskor megfeddi a feleket, mint egy szigorú hitoktató. A sárga lap ilyenkor afféle világi penitencia: figyelmeztetés arra, hogy az elkövetett bűn még megbocsátható, de az üdvözüléshez sürgős magatartásbeli változás szükséges.
Aztán persze eljön az a pillanat is, amikor már nincs helye további irgalomnak. Előkerül a piros lap, megadatik az „utolsó kenet” és a vétkes játékos számára nincs más út, mint az öltöző felé vezető keserű zarándoklat. Itt már az ima sem segít. Ám ez még mindig csak az analógia derűsebb oldala. Mert időnként akadnak olyan mérkőzések is, amelyeket a bírók annyira félrekormányoznak, hogy az már kísértetiesen emlékeztet az ország jelenlegi állapotára. És ezt a pálya mellett ácsingózó szurkolók természetesen azonnal kiszúrják.