A minőségi élet velejárója a rendszeres mozgás, ha azt a szabadban végezzük, annál inkább. Egyre több országúti kerékpáros teker délutánonként és hétvégenként az utakon, s azt tapasztalni, hogy ez a közösség egyre tudatosabb. Lehetőségeihez mérten mindenki igyekszik jól felszerelt kerékpárokkal és megfelelő védőfelszereléssel róni az utakat. Ezt az egyre népszerűbb kikapcsolódási formát színvonalas amatőr kerékpárversenyekkel és teljesítménytúrákkal is támogatják. Sokan az ezekre való felkészülés érdekében is kerékpárra ülnek, nem csak szabadidős tevékenység gyanánt.

Csakhogy… A kerékpáros turizmus gyakorlatilag nem létező fogalom – sokkal inkább túlélőtúrának vagy szafarinak írnám le. Miközben, mint említettem, a lakosság jelentős része az elmúlt években komoly kerékpárokkal gazdagodott, és a civil szervezetek is rengeteg munkát fektettek a biciklizés népszerűsítésébe versenyek és rendezvények által, az infrastruktúra hiányosságai, az egyre növekvő autósforgalom és az elszaporodó vadállomány jelentősen rontják az élményt. Legutóbb egy közel száz kilométeres távot terveztem, amelyből végül mindössze negyven kilométert sikerült teljesítenem. A terv meghiúsulásának okai címszavakban: siető és türelmetlen gépjárművezetők, országúti kerékpárral alig járható útvonalak, a párzási időszakban kóricáló medvék, valamint – jó esetben villanypásztor mögül – veszetten csaholó pásztorkutyák.

Az E578-as úton az autósforgalom mellett tekerni elmét és reflexeket egyaránt próbára tevő feladat. De a kisebb forgalmú megyei utakon sem jobb: a betömött kátyúk és a tátongó úthibák egyaránt veszélyforrást jelentenek, ráadásul a kerékpárt is gyakrabban kell szervizelni. Mindezek ellenére elindultam, hogy feltekerjek a Nyergestetőre. A B11-es útszakaszra már régóta ráférne egy komolyabb korszerűsítés, de végül nem emiatt nem sikerült elérnem az emlékhelyet. Egy kisbusz állt meg mellettem, a benne ülő két nő pedig – nevezhetem őket megmentőimnek – az út szélén síró medvebocsra figyelmeztetett. Felajánlották: ha át akarok menni a Nyergesen, elkísérnek, ám végül inkább visszafordultam. Jobb nem kockáztatni, és nem bekerülni a hírekbe egy újabb medvetámadás áldozataként.

Bosszankodtam egy sort, majd az összevissza repedezett úton visszatértem Alcsík irányába, hogy kerékpárral megmásszam Büdösfürdőt. Menet közben a kátyúkat kerülgetve gyakran az úttest nagyobb részét is igénybe kellett vennem, amit a mögöttem haladó autósok dudaszóval konstatáltak. Akadt, aki kiordította: „Mi van, nem férsz el az út szélén?” Ennyit a preventív vezetésről és a közlekedésben egymás iránt tanúsított tiszteletről. De nem adtam fel. A Büdösfürdőre vezető erdei kapaszkodók előtt azonban két helyen is kutyák futottak felém, szerencsémre a villanypásztor enyhe csattogása még megfékezte a csattogó állkapcsokat. A feljebb legelésző marhákat őrző ebeket viszont már semmi sem tartotta volna vissza attól, hogy „igazoltassanak”. Egyedül lévén, riasztószer hiányában, jobbnak láttam visszafordulni és kereket oldani. Így végül kissé csalódottan, de épen értem haza, a család örömére. Az viszont szöget ütött a fejembe: ha külföldről érkeznek kerékpáros turisták, a megye turisztikai értékelését ilyen kalandok után biztosan elégtelenre osztályoznák. Rosszabb esetben pedig a kórház sürgősségi osztályán kötnének ki.

És itt még csak a településekhez közeli helyekről beszéltünk; mi lehet az erdei túraútvonalakon? Ha most egy ötös skálán értékelnem kellene a kerékpáros turizmust, kettest adnék. A táj szépsége és a borvizek élményoázisként hatnak, de ezek egyike sem az emberi tevékenység vagy a turizmus fellendítésére tett próbálkozások eredménye. Ahhoz kerékpárutakra, vagy legalább a biciklisek számára is biztonságosan használható infrastruktúrára, valamint a vad- és pásztorkutya-állomány jobb szabályozására, kordában tartására lenne szükség. Mert lehet, a fiatalok itthon maradását az is segítené, ha a külföldön látott példák alapján – vagy egyszerűen csak az egészséges életmód érdekében –, biztonságosan eljuthatnának A-ból B-be két keréken. Lehet, tényleg elhinnénk, hogy jó itthon élni.