Írásról, faluról, felelősségről, kertről, tyúkokról és macskákról

Vida Gábor Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra/ Helikon.ro

Székelyudvarhelyen a múlt hét végén, augusztus 26. és 29. között tartották A Könyv Éve csúcsrendezvényeit. A Budvár alatti városban e négy napon át az irodalomé, a kapcsolódó tudományoké, a könyvé, az írott szóé volt a főszerep. Egyrészt írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel és más könyves emberekkel folytatott beszélgetésekre is kihasználtuk az alkalmat, másrészt pedig már a folytatás, a továbblépés „módszertana” érdekelt. Arról majd később. Vida Gáborral viszont öröm volt váltani pár szót.

Murányi Sándor Olivér, Wirth Imre, Ozsváth Zsuzsanna, Kemény István és Vida Gábor

– Ennél az asztalnál az indiánokról esett szó pár perccel ezelőtt. Kezedben tartottad Az utolsó indiánkönyvet, amely nemrég látott napvilágot. Nem véletlenül, hiszen magad is jelen vagy benne egy írással. Az is tény, hogy az ’indiánosdi’ igen markánsan benne van a legutóbbi regényedben, az Egy dadogás története című munkádban…

Az antológia a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában jelent meg ez év júniusában

– Igen. Nagyrészt a rokonaim, gyermek- és ifjúkori barátaim, játszótársaim. Gyakori kapcsolatot ápolok ma is többjükkel.

– Be fognak-e kerülni szereplőkként egy másik írásodba?

– Nem. Nem hiszem. Úgy gondolom, hogy én az önéletrajzi jellegű dolgokat a műveimben befejeztem. Legalábbis nem áll szándékomban. Hogy aztán mi lesz még? Azt nem tudhatom… Bármi megtörténhet.

A ‘Dadogás’ 2018-ban látott napvilágot a Magvetőnél – sokak szerint az évtized legjobb regénye

– A téma majd önmagát megírhatja. Az nem te vagy…

– Úgy gondolom, hogy a családi krónikát, a családi mizériákat letudtam, befejeztem, lezártam.

– Szerették-e a ’hőseid’ ezt a regény szövetében való felbukkanást?

– Nem. Ki nem állhatták. Általában az ilyen élő szereplők, akik a memoárírásban szerepelnek, vagy az önéletrajzi jellegű írásokba bekerülnek, nem kedvelik ottani ’önmagukat’. Olyan mondatok hangzanak el, amelyekkel nem értenek egyet. Pedig nem nekik íródik.

– Hogyan viszonyul a befejezett íráshoz a szerző? Elégedett? Félreteszi? Vagy megmutatja valakinek?

– Mindig van szerkesztő. Illetve van egy-két barátom, aki elolvassa. A teljes kéziratot én nem igazán szoktam odaadni senkinek. Van a Magvető Kiadónál olyan szerkesztő, akiben megbízom. Tudja a mesterségét. És hiszek neki… Úgy gondolom, hogy amikor az ember megírt valamit, akkor ő maga válik az első szerkesztőjévé saját magának. Azt szoktam mondani másoknak is: ha megírtad, befejezted, akkor úgy ülj le a kéziratod mellé, mintha halálos ellensége lennél saját magadnak. Javítasz, húzol, mindent elkövetsz annak érdekében, hogy jobb legyen…

– Nem írsz hozzá olyankor?

– De. Gyakran előfordul. Főleg a számítógép használata, a szövegszerkesztő programok olyanok, nagyon könnyen engedik, hogy az ember ide-oda helyezgessen egy-egy részletet. Erre is valók. Segítik a szöveggel történő munkákat. De fel is tudják aprózni!

– Géppel írsz? Írtál-e kézzel?

– Igen: géppel. Természetesen. Nem olyan régen kézzel is írtam. Legalábbis kézzel kezdtem el. Több ezer kéziratoldalam halmozódott fel az évek során. De most már kizárólag gépbe írok.

– Amikor begépelted korábban a kézzel leírt változatot, módosítottál-e a szövegen?

– Igen. Mindig kitaláltam új megoldásokat. Nyilván. Azért volt jó az a módszer. Egyébként mostanában is előfordul, hogy a gépen megírom, kinyomtatom, és javítgatok a nyomtatott „dolgozaton”, majd begépelem még egyszer. Ez a második változat már sokkal csiszoltabb, sokkal érettebb.

– Mennyire jósolható meg előre, hogy egy mű sikeres lesz-e? Mi dönti el, hogy jó-e egy könyv? Eladja önmagát?

– Hogyha van egy jól megírt szöveged, s ha olyan a kiadó hozzáállása is, akkor ezek a hatások összeadódnak. Nem mindegy, hogy hol, mikor és mely lapokban írnak róla. A Dadogás… viszonylag szerencsés volt, mert sokat sugallt már a címe is. Felkelthette sokakban a pszichológiai irányú érdeklődést. Az is hozzájárulhatott a sikerhez, hogy olyan orgánumokban jelentek meg róla kritikák, recenziók, vélem készült interjúk, ahol korábban soha. A legjobb reklám azonban a suttogó propaganda – mondta egyszer Morcsányi Géza szerkesztő, dramaturg, aki ugyanakkor jeles műfordító is –, az a legjobb, amikor az emberek egymásnak adják tovább az „irodalmi híreket”. Viszont olyan könyvek is vannak, amelyek körül nagyon erős a reklám, a médiában is sokszor említik, de az átütő siker mégis elmarad. Hiába vannak akár kapcsolódó óriásplakátok is hozzá, egy-két év múlva senki nem emlékezik rájuk. Tény és való, hogy a sikerhez sok tényezőnek kell együtt lenni, de a siker még így sem prognosztizálható.

– Ha most lennél frissen diplomázott fiatal, milyen pályát választanál? Tanítanál? Indián lennél? Vagy valami egészen más szakterülettel foglalkoznál?

– Azt hiszem, hogy lovakat tartanék. Vagy valamilyen mezőgazdasághoz kapcsolódó szakmát vállalnék fel. Vagy juhtartásba vágnék. Olyan foglalatosságot keresnék, amely kint, a falu szélén zajlik.

Vida és Kemény István költő

– Te most falun élsz?

– Igen. Idestova tíz éve Nyárádgálfalván lakom.

– Látsz ott állatokat?

– Medvét elég gyakran!

– Én háziállatokra gondoltam! Mit tartasz?

– Vannak tyúkjaim. Meg macskáim. Egyébként azt tapasztalom, hogy falun is egyre kevesebb a házi- és a haszonállat. Van itt-ott egy-két tehén. Úgy látom, hogy vége a háztáji és az egyéni mezőgazdaságnak. A farmok ideje jött el a Székelyföldön is. Sajnos.

– Hogy tudsz onnan elszabadulni, hiszen az állatok mindenképp elfoglaltságot, felelősséget is jelentenek.

– Nincs azért nekem olyan jelentős állományom… Öt tyúk. A macskák pedig gyakorlatilag autonómok.

– Kerted is van?

– Igen. A növények megvárnak. Ha leszeded a paradicsomot, akkor egy hétig nincs dolgod vele. Viszont úgy gondolom, hogy ma – péntek délelőtt – permetezni kellett volna, mert esett. De én eljöttem. Este lesz még egy fellépésem, aztán szombat reggel igyekszem haza. A kert szintén felelősséggel jár. Az a legfontosabb, hogy tegyem a dolgomat. És érezzem jól, otthon magam.

A szerző felvételei

Simó Márton