Bár mélyre menő kutatást nem végeztem, de a csíksomlyói búcsúra való készülődés során feltűnt, hogy immár második évben kerülnek szóba ebben az időszakban a kövek. Tavaly a magyar kormány akkori államtitkára, Nacsa Lőrinc javasolta a parajdiaknak a bányakatasztrófa után, hogy próbáljanak meg emlékbe köveket – sórögöket – árusítani 5-10 eurós áron a csíksomlyói búcsúra érkezőknek, idén pedig közösségi művészeti projekt indult Csíkszeredában, amely során önkéntesek köveket – folyami kavicsokat – festenek ki, ezekhez bibliai idézetet társítanak, emlékbe Csíksomlyóról.

A két esetnek természetesen semmi köze egymáshoz, azon kívül, hogy közös elem bennük a kő és a búcsús tömeg, de az megállapítható, hogy a kövekhez való ragaszkodásunk túlmutat a Wass Albert-idézeten. Már az első ember is követ vett a kezébe: eszköznek, fegyvernek, később ugyanebből a kőből épített várfalat, sírhelyet, oltárt. A kő az idő másik mértékegysége, hiszen ami kőből készül, annak nagyobb esélye van túlélni bennünket. Ugyanazok a kövek nézték végig birodalmak felemelkedését és bukását, ugyanazok a kövek várják a zarándokokat Csíksomlyón is a példásan tisztán hagyott gyep alatt, és ezért olyan jelentőségteljes, hogy Gyimesbükkön sikerült újjáépíteni a Rákóczi-várat, ha már kövek, ugyebár… Nem véletlen, hogy az emlékezés nyelve is tele van kövekkel: sírkövet állítunk, alapkövet teszünk le, kőbe vésünk neveket és évszámokat. A digitális világ törékeny korában talán még erősebben vágyunk erre a szilárdságra. Arra az érzésre, hogy van valami, ami nem tűnik el egy áramszünettel, egy törölt fájllal vagy egy újabb korszak érkezésével.

Hiszen a világ változik, talán gyorsabban, mint szeretnénk. Nézzük csak meg, mennyi minden történt a fent említett két „köves” esemény között. Amikor az első „marketingötlet” elhangzott, akkor még egymásnak adták a kilincset Parajdon Románia frissen megválasztott elnöke és a magyar kormány magas rangú képviselői. Nyilatkozatok szintjén úgy tűnhetett, lesz segítség, lesz megoldás, illetve hullani fognak a fejek. Azóta sok víz lefolyt a Korond patakán, a sóipari társaság vezetője maradt tisztségében, a 16 évig regnáló magyar kormányt leváltották, és a tavalyi pünkösdi búcsú után két héttel beiktatott Bolojan-kabinet pedig alig több mint tíz hónapig kormányzott, mielőtt e hónap elején megvonták tőlük a bizalmat. Ilyen politikai viharokban nehéz az ígéreteket számon tartani és számon kérni. És miközben az elmúlt egy évben a vízügy és a sóipari vállalat egymásra mutogatott, most, amikor arról szólnak a hírek, hogy az Európai Bizottság 144 millió euró elkülönítését javasolja az Európai Unió Szolidaritási Alapjából Spanyolország, Románia és Ciprus megsegítésére az éghajlati katasztrófák utáni helyreállítás érdekében, úgy tűnik, hogy nem is történt mulasztás, csupán egy nagy árvíz, amelyről senki nem tehet, és amely után csupán helyre kell állítani az alapvető szolgáltatásokat… 

Nemrég, amikor aláírták a Csíkdánfalva és Ba­lán­bánya közötti 19 kilométernyi megyei út felújítására a finanszírozási szerződést, és én a térképen kerestem az útszakaszt, megakadt a szemem egy oda nem illő helységnéven: Texas. Rá kellett jönnöm, hiányos a helyismeretem, hiszen nem tudtam, hogy ekként hívják Balánbánya szegénynegyedét, a városét, ahová tulajdonképpen csak akkor téved idegen, ha az Egyeskőre túrázna. Számba véve az elmúlt egy év „eredményeit”, nehéz nem arra gondolnom, hogy hasonló sors vár a parajdi vendéglátásra is. Optimizmusra nincs nagyon okom, de szeretném azt hinni, hogy még nincs minden veszve, lehet még kibetonozott patakmeder és új tárna. A pünkösdi időszakban mindig kiemelt figyelem jut Székelyföldnek – hátha ezúttal nemcsak néhány napnyi együttérzést hoz, hanem valódi szándékot is arra, hogy ami még megmenthető, azt ne hagyjuk végleg lecsúszni a térképről.