„Világ-sabbat?”

Az áll a Szentírásban, hogy a Mindenható hat napon át végezte a teremtés műveletét, mígnem aztán a hetedik napon megpihent. Ekkor már elkülönítetten „működik” az ég, a föld, az égitestek, a növények, az állatok és a teremtés „állítólagos” koronája, az ember. Aztán találunk később közvetlen utalást és rendelkezést a negyedik parancsolatban is a kőtáblán arra vonatkozóan, hogyan cselekedjünk urunkhoz hasonlatosan. Zsidók és keresztények.
Hogy a Megváltó szombati napokon is hirdette az igét, s hogy olyankor is gyógyított? Az más kérdés. Nem tetszett a farizeusoknak, viszont előrevetítette az egyetemes megváltás, az újjáteremtés és a megújuló szövetség idejét, amikor a szombat, a megszentelt nap áttevődik vasárnapra.
Rituális parancs a pihenés, „az idő megszentelése”, amikor kevésbé foglalkozunk földi dolgokkal. A keresztények az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel ápolt kapcsolatban tisztulnak, megszabadulnak a földi hívságoktól, erőt, energiát, kreativitást nyernek a folytatáshoz. A pihenés tehát nem „üres” unalomidő. A hetedik napon az ókori zsidóknál a (rab)szolgák sem dolgoztak. És szabadnapot írtak elő az igavonó haszonállatoknak. A szombati parancs – nagyobb léptékben – vonatkozott a termőföldre is, oly módon, hogy minden hetedik évben parlagon hagyták. Így újult meg a szántók termőereje.
Nem közvetlenül a szombathoz, hanem pihenéshez és az égiekkel való kapcsolattartáshoz fűződnek a kötelező ülőünnepek, amelyek munkaszüneti napokat generálnak a modern társadalmakban – húsvét, pünkösd, úrnapja, karácsony másodnapja, Nagyboldogasszony –, amelyek országonként változhatnak ugyan, de jórészt arról szólnak, hogy lehetőség szerint minél hosszabb, három-négy napos hétvégéket barkácsoljanak össze maguknak a népek, amelyet aztán a turizmus aktív gyakorlásával, jövés-menéssel, evés-ivással tölthessenek. Ez a megoldás nálunk igencsak működik. És a másik felekezet, többnyire a kisebbség szív… Sokan ilyenkor dolgoznak – csak úgy mellékesen – a családi gazdaságokban, vagy éppenséggel építkeznek, hogy a későbbiekben legyen hétvégi házuk, ahová a későbbiekben visszavonulhatnak. Kicsit kifordulnak magukból ezek az ünnepek. Önmaguk ellentétévé változnak, hiszen gyakori alkalmak, ahol a fogyasztói társadalom oltárán áldozhatunk. Gondoljunk a hatalmas gépkocsisorokra, amelyeket a nagyvárosokból kiáramlók hoznak létre. Gondoljunk a tömegek által agyongyötört üdülőhelyekre, hiszen tíz- meg százezrek szeretnék jól érezni magukat, s kikapcsolódni olyan helyszíneken, ahová a tömegnyomor legsötétebb bugyrait teremtik meg fene nagy „szabad-szombatos” felbuzdulásaik, a „nemzeti sáskajárás” által. Ilyenkor mondják a vendéglátósok, hogy a hazai turizmus gerjeszti mostanság az igazi bevételt. Ez menti meg az ágazatot. És milyen jó, hogy a különböző nemzetiségekhez, különböző felekezetekhez tartozók megismétlik ezeket a természeti csapásokkal egyenértékű vándorlásukat. Egyszer érkeznek a katolikusok és a protestánsok. Egy hét múltán a görögkeletiek… Azt olvastam egy néprajzi tanulmányban, hogy a boldog békeidőben – itt a k. und k. „sötét” korszakára gondolok – a vegyes lakosságú falvakban, Erdélyben a románok kölcsönadták a lovaikat, ökreiket magyar szomszédaiknak, ha valami olyan sátoros ünnep volt, amikor ők nem dolgozhattak. Mert állatot sem hajtottak. Nem ám. És ugyanezt tették a magyarok, ha külön volt az ünnepük az ortodoxokétól. Ha egyazon napra estek ezek az ünnepek, akkor egyik fél sem dolgozott. Sem az állataik. Vajon az ünnepnapi munkától és környezetet terhelő tevékenységektől történő óvatosságból, átadjuk-e autóinkat a másvallású szomszédnak? Vajon leállunk-e mindnyájan, felekezetre, nyelvre való tekintet nélkül, hogy csak a lelkiekkel foglalkozzunk „sabbatos” hangulatban?…
A „sabbatnak” van olyan kiterjesztése is, hogy bizonyos szakmában az ember pályafutása során egy-két alkalommal hosszú pihenőidőt, amolyan kutatóévet, „sabbat-évet” vehet ki. Hogy aztán újult erővel, megtisztultan, bölcsebben tudjon visszaállni a sorba. Valami hasonló történhetett volna velünk a karantén idején is, amikor tovatűnt a megszokott életritmusunk, és búvópatakszerűen éltünk. Gyakran nem is élet volt, csak egyfajta vegetálás. Nem termeltünk sem szellemiek, sem anyagiak terén, hanem inkább feléltük a társadalmak és a bolygó tartalékait. Feljegyezték, hogy Shakespeare akkor írta a legjobb darabjait, amikor pestisjárvány miatt bezárt a londoni Globe színház – hetvennyolc hónapon át nem játszottak 1603 és 1613 között. Mintegy ötven évvel később ugyancsak karantén miatt rendeltek el tanítási szünetet Cambridge egyetemén. Az ifjú Newton visszavonult nagyanyja birtokára, ahol a „felszabadított idő” nyitott számára teret: elgondolkodhatott az őt foglalkoztató témákon. Történetesen ekkor rakta le a modern optika alapjait.
Ugyancsak ide kapcsolható tanulmányban olvastam, hogy harminc évre lenne szüksége a Földnek ahhoz, hogy nagyjából egyensúlyba kerüljön ökológiai szempontból. Káros gázak kibocsátásának csökkentése, zöld energiaforrások használata, lebomló és újrahasznosítható nyers- és csomagolóanyagok alkalmazása. Emberfüggő dolgok ezek. Ha leállunk három évtizedre „világ-sabbat” megtartása végett, akkor megnövekednek a fennmaradás esélyei. Mit nem szabad tennünk? Például tilos lenne a háború. A sok fölösleges röpködés. Meditálhatnánk. De sokat kellene dolgoznunk a magunk lelke és háza táján. Hogy új és biztonságos optikán át láthassuk, illetve mutathassuk fel a jövőt.

Simó Márton

: an accessible web community