Mostanában mindenütt ugyanaz a kép: ünneplőbe öltözött fiatalok, virágcsokrok, fényképező telefonok, megilletődött hozzátartozók. A ballagás idején a felnőttek különös szemüvegen át nézik a fiatalokat. Egyesek szerint túl sokat ülnek a képernyő előtt, mások szerint túl gyorsan, túl kevés befektetéssel akarnak elérni mindent. Van, aki azt mondja, könnyebb dolguk van, mint a korábbi generációknak, és van, aki meg van győződve arról, hogy nehezebb.

Az idő furcsa szerkezet. Minden nemzedék azt hiszi, hogy az utána következőnek könnyebb dolga van. Pedig szerintem a ballagók évről évre ugyanazzal a bizonytalansággal vesznek részt az ünnepen, mint a korábbiak.  Ugyanazok a kérdéseik: merre tovább, megtalálom-e, megállom-e a helyem?

Kár, hogy nem látják magukat a mi – régebb óta fiatalok – szemünkkel. A szemükben látszó csillogás tudásvágyat, érdeklődést, kíváncsiságot mutat. A mozdulataikból tettrekészség, eltökéltség látszik.

Hagyományainkat őrzik s közben mindenre kíváncsiak, ami innovációt jelent. Ami nekünk meghökkentő, számukra legfeljebb egy újabb árnyalat. Akkor találnak megoldásokat egy-egy problémára, amikor mi még fel se fedeztük, és olyan könnyedséggel kezelik a változásokat, ahogyan mi már sosem fogjuk. Kifordíthatják a világot a sarkából, újat hozhatnak létre, bármit képesek elérni, amit csak akarnak. Csak bízniuk kell magukban, menni a cél felé, közben tartani a határokat.

Minden ballagó előtt ott áll egy út, amelyet senki más nem járhat be helyette. Mi, felnőttek legfeljebb integethetünk az út széléről. Aggódva, büszkén, de többnyire reménykedve. Abban, hogy ezek a fiatalok – akikről oly sokszor mondják, hogy mások – végül ugyanazt teszik, amit minden nemzedék előttük megpróbált: szebbé, jobbá tenni a világot.