Már megint a jövőt zabáljuk!

Valahogy olyan volt a hétvége, hogy minden egyébbel foglalkoztunk, de a túlfogyasztás nem jutott eszünkbe. Bizonyos szempontból uborkaszezon van. Bizonyos jelenségek most épp nem zajlanak. Szünetet tartanak. Azt szokták mondani, hogy július végétől szeptember elejéig szabadságol a politikum, az európai iskolák gyermekei vakáción vannak, s a szülők is velük tartanak különböző üdülőhelyekre, vagy egyszerűen hazatérnek, keresve a vidéki gyökereket.

Az ipari termelés is takaréklángon. A kulturális programok pedig a fesztiválszezon berkeiben „csúcsosodnak”. Amolyan visszafogott művelődési élet zajlik csak, ami fel-felbukkan a búcsúk és a falu- meg a városnapok környékén…

Az igazi uborkaszezon pedig azáltal is mutatkozik, hogy a kertekből szép lassan befőttesüvegekbe vándorol a termés, hogy legyen majd, amit télen elővennünk a kolbász és az oldalas mellé. Ez a „tényleges” uborkaszezon. És nem csak uborkáról szól. Nyilván. Mert akinek háztáji kertje van, az vért izzadott az elmúlt hetekben. Hiába vannak kiépített ívóvízhálózatok, hiába gondoltunk arra, hogy a háztartások és a gazdaságok vízellátása biztosított a különböző projektek jóvoltából, bizony üresen szortyogtak a csapok majd minden településen a megyében. Vagy pedig csak bizonyos órákban lehetett vizet tartalékolni a főzéshez, a mosáshoz, az állatok számára s az öntözéshez…

Talán most, miután kiadós esők voltak – és ígéret van a meteorológia részéről továbbiakra is –, talán fellélegezhetünk, s életmagra kap a törökbúza, a répa, a káposzta is. Meg a gyümölcsfák, hiszen szotyogott róluk féléretten a termés. Egy közeli ismerősöm ilyen aszályos nyarakon mindennap – július és augusztus folyamán – öntözgeti a fáit. Azt mondja, hogy nyolcvan gyümölcsfa van a kertjében, és mindenik tövére hord naponta egy-egy veder vizet. Legyen 10 literes az a veder, ha megszorozzuk 80 × 60-nal, az 48 köbméter. Saját kutakból. Mert van neki több is.

Én nem tudom, mi magunk pontosan hol helyezkedünk el a túlfogyasztási listán. Hogy a valóságot tükrözik-e a közzétett adatok? Nem biztos. Mert le kellene bontani kisrégiók szintjére az adatokat a tisztább képalkotás végett. Hogy lássuk jobban az egyéni felelősséget. Viszont az az érzésem, hogy mégiscsak nagyjából azonos paraméterek figyelembevételével számolják ki világszinten a túlfogyasztás napját (Earth Overshoot Day – EOD), s ez a nap idén július 29-re esett. Szép lassan átsuvadtunk fölötte. Holott ki kellett volna kapcsolnunk magunkat, minden életműködésünket s az egész hóbelevancot, ami a Föld civilizációs terhét jelenti, hogy majd januárban újra felébredjünk…

Nézem az EOD világszintű táblázatát, hogy hadd lám, milyen a mi földrajzi környezetünk ökológiai szempontból?! Hát nem valami rózsás. Mi országos szinten már június 11-ére elfogyasztottuk a magunk adagját. Magyarország „kerete” május 30-án merült ki, a szlovákoké május 3-án, a bolgároké június 9-én. A szerbek még augusztus 8-ig „szuszoghatnak”, a moldovaiak november 6-ig (!). Amit az ukránokról írnak (augusztus 8.), azt nem hiszem el. A modern háború ökológiai lábnyoma sokkal nagyobb a becsült adatoknál. Az oroszok április 4-én „álltak” le… A leginkább felelőtlenül és nyakló nélkül fogyasztó ország Katar (február 10.) és Luxemburg (február 14.). Aztán következik az Amerikai Egyesült Államok (március 13.), az Egyesült Arab Emirátusok (március 13.), Kanada (március 13.), Észtország (március 14.), Kuvait (március 15.), Dánia (március 28.)… A leginkább „zöldnek mondható” államok: Albánia (november 3.), Kolumbia (november 8.), Egyiptom (november 11.), Dominikai Köztársaság (november 23.), Ecuador (december 6.), Indonézia (december 3.), Mianmar (december 15.), Csád (december 16.), Jamaica (december 20.), Mali (december 21.), Dél-Szudán (december 25.).

Világszinten 1,75 Földre lenne szükség ahhoz, hogy ilyen szintű környezettudatlansággal élhessünk. Ha azonban évi 5%-kal csökkentjük a fogyasztást, akkor 2050-re visszaállhat az egyensúly. A túlfogyasztási tendencia 1971-ben kezdődött. Voltak évek, amikor megállni látszott a tendencia szeptember–október környékén, aztán az augusztus 1. volt a lélektaninak hitt küszöb, hogy most „letudjuk” azt is. Folyamatosan „halálos” rekordokat produkálunk fene jódolgunkban.

Nekem az az érzésem, hogy a székelyföldi környezettudatosság eléggé halvány. Úgy vagyunk vele, hogy… Ha családi, illetve kisgazdasági szinten jól kezelnénk a rendelkezésre álló vizet – legyen az vezetékes, talaj-, illetve esővíz –, akkor sokkal zöldebbek lehetnénk.

Az a 48 köbméter kútvíz egyébként egy átlagos esztendőben a nyolcvan fáról 3-4 tonna almát eredményez a barátom kertjében.

Ha nem figyelünk oda jobban, akkor a nem túl távoli jövőben sok helyen elhangzik majd, ha találkozik két autentikus udvarhelyszéki székely hajléktalan a szociális vizet osztó segélyhelyen, és beszélgetésbe fognak a maguk sorsáról: – Te hogy kerültél ebbe az állapotba? Az ital? A drog? Netán a nők miatt? – kérdi majd az egyik. – Dehogy, égve felejtettem a villanyt! – feleli a másik, miközben nézegeti a kopott kantárosfazekát, hogy a máltaiak ciszternájából beleengedték-e azt a két liter vizet, amennyi szociális alapon egy felnőtt embernek a napi adagja…

Simó Márton

: an accessible web community