Tamási Áron írásművészetének titka

Nagy Imre Tamási Áron-portréja Csíki Székely Múzeum

A mi időnk úgy eljön, mint az ítélet napja” – jósolta 1923. szeptember 20-án írt amerikai levelében Tamási. „Csak tanulni, dolgozni, s mindig egyet venni célba: erdélyi magyar művészet, amelyik olyan legyen, mint a rózsa a sziklán, s mint a megsebzett sas, amelyik mégis túlél minden más madarat.” A címzett Jancsó Béla volt, akire úgy tekintett Tamási, mint „akiben két testvére van”. Amerikai tartózkodása idején a honvággyal küszködő, az erdélyi irodalomteremtés mozzanatait a távolból is szemmel tartó, az elbeszélő művészet tudatos megújítására vállalkozó Tamási mindenekelőtt a Jancsó értékrendjén átszűrt „hazai tudósításokat” várta otthonról.
Mindketten az első világháború után fellépő írónemzedék, a Tizenegyek tagjai voltak. Nagysikerű – 3200 példányban megjelent – antológiájuk bemutatását követően a fiatal írók már 1923-ban külföldi tanulmányútra indultak. „Az Isten s a szerencsénk megadta – olvassuk Tamási levelében –, hogy egy részünk széjjel mehetett s megy a világ minden tája felé. Így erősödik a lélek, a látás, kínlódik és izzad gyümölcsöt a vér, elénkbe hajlik a tudomány, s ha valamikor a Jóisten megint összehoz: lesz mit elővegyünk a fejünkből, a szívünkből…”
Az antológia szerzői közül egyedül Jancsó maradt Kolozsváron, bár ő is készült Münchenbe. Amikor újból összehozta őket a sors – a Tizenegyek indulásának tizenegyedik évfordulóján –, kiderült: valamennyiük közt Tamási Áron vált kimondottan szépíróvá. A többiek lelkészként, újságíróként, szerkesztőként dolgoztak a kisebbségi társadalom erőinek összefogásáért.

Tamási írói pályájának a kibontakozásában nagy szerepet játszott Jancsó Béla és Németh László irodalmi értékszemlélete, lélekrezdülése. Németh érdeklődését az 1925 húsvétjára megjelent – Jancsó Béla és Kacsó Sándor szerkesztette – Lélekindulás novellái keltették fel; olyannyira, hogy miután egyik orvoskollégájának a rendelőjében a kezébe került a kötet, tudni akarta: született-e még hozzá hasonló tehetség Erdélyben? Dilettánsok, másodrendűek könyvtermésének „bozótján” vágja át magát, míg eljutott a tisztánlátásnak arra a magaslatára, ahonnan – az Erdély lelke a legújabb magyar irodalomban című áttekintésének tanúsága szerint – ekképpen jósolt jövendőt Tamásinak: „Ritka költő, aki első kötetével ilyen, egész kultúráját kifejező módon egyesíti a legerőteljesebb poézist a humornak nem nevezhető derű minden szót átható leheletével. A tehetség nem minden. De ha Tamási Áron két esztendő alatt írt novelláinak meredek grádicsát nézzük, csak rendkívülit várhatunk tőle. Talán egy árnyalattal még magasabbra kell lépnie a részletek fölé, s messzebb pislantania az amúgy is bejárt nagy világba. Ha az egész magyarságot, az egész emberiséget ugyanazzal a szerencsével fejezi ki, mint szűkebb hazáját, a magyar irodalom világirodalombeli reprezentánsává nőhet.”
Alighogy hírét veszi Tamási első regénye megjelenésének, Németh már üzeni is Erdélybe: várja a Szűzmáriás királyfit, mert, ha jó, még nyugat-európai utazása előtt „feltűnő, nagy cikkben” (!) szeretne foglalkozni vele, s Babitshoz is és másokhoz is eljuttatná. Minthogy a regény Németh László olaszországi és párizsi tartózkodása idején hagyta el a nyomdát, a „feltűnő, nagy cikket” – Makkai Sándor Erdélyi Helikon-beli gaudiumával egy időben – Jancsó Béla írja meg az Ellenzék 1928. július 22-i számába: „Jókai óta így nem írtak magyar prózát! […] Tamási Áron a székely népköltészet összes műfajainak avarjából kiásta az ősi székely epikus nedvet, s ezzel befejezte azt a folyamatot, amely a székely nyelvet mindenkihez szóló hangszerré alakította.” Nem valószínű, hogy Németh László ismerte Jancsó magabiztos „kinyilatkoztatását”, annál figyelemreméltóbb, hogy 1935-ös farkaslaki látogatása után maga is hasonló következtetésekre jutott, amidőn székely Homérosznak nevezi Tamásit: „Milyen szerencsés ez az író, gondoltam. Ehelyett a faluja dolgozott, s a népe lelkét színesre verő évszázadok. Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységéből, életkedvéből fölszállt ízeket, s annyi költőnek, aki dicsőséget sosem látott, minden dicsőségét ő aratja le, székely Homérosz maga. Bizony hálás lehet a falujának. Akárhova-merre csetlett-botlott, csak haza kellett rándulnia, vonaton, lélekben, s a fürdető szülőföld lemosta róla az útiport, s meglökte: rajta, ahogy tanítottalak. A maga fejétől Czímereseket írt volna, a faluja szólította Ábel néven.”
Németh László mindvégig pontosan jelzi a sorjázó Tamási-művek érték-telítettségét, illetve azok alkalmankénti fogyatékosságait. Az erényhangsúlyozásokat rendszerint – műről műre – elmarasztolásokkal is árnyalja; váltakozó arányban, a kibontakozó életmű egyenetlenségeit követve. Jancsó Béla figyelmét elsősorban a népi irányzatban rejlő értékképző lehetőségek tudatosítása, illetve művekben megnyilatkozó értékalakzatok kötötték le. Jellemző, hogy amikor az irányzat frontáttörése bekövetkezett, a Tamási írásművészetében csúcsértéket képviselő Szülőföldem megjelenése (1939) után többé már nem foglalkozott magával az irányzattal sem.

Az 1935-ös esztendő fordulópont a magyar irodalom történetében. Tamási Áron zenitre jutó írásművészetének köszönhetően – miként a korabeli magyarországi irodalmi vitáktól távol álló Erdélyi Helikon 1935. évi januári számának emlékezetes tanulmányai bizonyítják – kerül sor a népi irodalmi irányzat frontáttörésére. A Szűzmáriás királyfi megjelenésének idején azonban még csak Jancsó Béla bízott ebben, illetve Tamási tehetségében. Szabó Dezső váratlan támadása ugyanis Németh Lászlót is meggondolkoztatta. Mégis így biztatta: „Összeszorítani a fogat és ugrani, Tamási Áron. Az embert időnként szíven rúgják, de ha nem állt meg a szívünk, egy pillanat múlva csak annál dacosabban fog verni.”
És Tamási – ugrott. Egyre biztatóbb eredményekkel. Miközben persze még többször „leverte a lécet”, amíg a Szülőföldemmel megteremtette a remekművet. Amelynél maradandóbbat 1939 után sem alkotott.
Jancsó Béla, aki az irodalmi kérdések megítélésében az esztétikum, közéleti ügyekben az erkölcs törvényeit tartotta megkerülhetetleneknek, elsőként érzett rá arra, hogy az „időtlen eszme és az időszerű felismerés” művészi kimondására vállalkozó Tamási ezúttal „a tiszta művészet és a mély emberi hitvallás” örökkévaló hangján szólalt meg. A Szülőföldemben – írja a felfedezés örömével – Tamási „új műfajt teremt új mondanivalói számára”. Műve „önéletrajz is, hiszen a felbukkanó emlékek rajai a gyökérszálakat mutatják, melyből az író és ember Tamási táplálkozott és nagyra nőtt. Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mély rétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete. Valami sajátos szociográfia, melyben semmi tudományosság nincs, mégis a mai falu életének minden vonatkozására mélyreható pillantást tud vetni. S az egyéni emlékezés és a ma életrajza mögött az örök falu áll, a közösségi élet, melyet évezredek s a faj belső törvényszerűségei alakítottak ki…” Értékelésének summája: Tamási megtalálta „a nem öncélú, de a közösségért való irodalom útján és eszközeivel a közösségi szolgálat leginkább neki való módját”.
„Ha Istent megölelni lehet, ölellek” – írta megrendült lélekkel Tamásinak az ugyancsak világot járt Remenyik Zsigmond, miután elolvasta a kötetet.
Farkas Árpád, aki abban a székelyudvarhelyi gimnáziumban végzett, amelyik ma Tamási Áron nevét viseli, így állít emléket a próza költőjének:
„Kötelet font sárból, szivárványból, erdők, legelők / csöndjéből, patakok morajából, jó erős kötelet, / ezerszín suhogót, s Farkaslaka fölött egyik végét / földobta a mennybe. Durumót elküldte faláska / pálinkáért, s amíg az odavolt, kilendült kelettől / nyugatig, fanyarkás mosollyal lengett Óceántól // Indiákig, légörvényt költött útjában, fölrebbentek / mezők, erdőségek, házak, s új, mesebéli alakzatokká // ismét összeálltak, mert ahol legközelebb volt az / éghez, szerettei földjén, nagyot dobbantott mindég. / Aztán egyszer csak fönnmaradt egy felhőn, ezernyi / színből font kötele fordított, homorú szivárványként / ragyogja be a tájat, s fekszik ő állára könyökölve, / hogyha fellegek árnya tévedne faluja fölé, elfújja. / Hát, istenem –”

Nagy Imre Tamási Áron-portréja Csíki Székely Múzeum

Van-e példa rá, hogy a parasztvilág agóniájából valahol ilyen általános érvényű, mindenkit sugalló költészet fakadt? – tette fel a kérdést Németh László. Válasza így hangzott: „Tamási titka igen egyszerű. Ő csakugyan együtt írta a falujával a könyveit. Fölhasználta egy zárt törzs hagyomány-szűrőjét. Míg mi a záporok gyorsan összefolyt vizét bocsátjuk kútaknáinkba, ő messziről szüremlő forrásvíz alá csinált fenyőlécből csorgót. Szép könyve: a Szülőföldem ezt nyugtázza. Aki azt hiszi: ez a szülőföld is az ő költeménye, téved. Jártam ott. […] Ő az, akinek már meg szabad halnia, annyira kész.”
A költő, prózaíró, műfordító, a magyar nyelv ősi titkainak búvárlója, Szabédi László készséggel elismerte, hogy a kortársai közül Tamási ír a legszebben, legmagyarabbul. De hozzáfűzte: „Nem a nép nyelvén, hanem a saját nyelvén ír; más dolog az, hogy a kettő mélységesen azonos. Minden alkotóművésznek van egy titka, melyet ezer utánzója közül egynek sem sikerül ellesni, mert az utánzó a műben csak a teljesítményt látja, nem tudja, hogy a tehetség hajszálgyökerei a tehetetlenség talajából szívják éltető nedvüket. A mindenkori szólók titka ez, például a prófétáé, akit az Isten arra választott, hogy az ő szája legyen; a nem választottak talán boldogan cserélnének vele, de mi haszna, ha éppen Jónásnak kell szólani, aki pedig tiltakozik ellene. Nyelvi eredetiség csak azon az áron lehetséges, hogy az író lemond minden eredetiségre irányuló törekvésről, hogy teljesen átengedi magát annak, hogy azok az erők szólaljanak meg szavain keresztül, amelyek őt beszélni tanították. […] Tamásin keresztül a székely falu szólal meg, persze a stílus magaslatán, s ezért nem ellentmondás, ha a föld szájának nevezzük őt, holott már megjegyeztük, hogy a saját nyelvén ír. A beszéd utánozható, a nyelvet birtokolni kell; a székely nem úgy beszél, ahogyan Tamási ír, de Tamási ugyanazon a nyelven ír, amelyen a székely beszél. […] Tamási stílusát legdöntőbben az határozza meg, hogy szerkezeti, alkotóelemeit a beszélt – közelebbről a szülőfalujában beszélt – nyelvből válogatta meg.

A formát illetőleg ez abban nyilvánul meg, hogy a mondatainak tagolása, a hangsúlyok elosztása híven követi a természetes beszéd lélegzetvételeit. Valamennyi írónk közül őt lehet legkönnyebben hangosan olvasni, s hangos olvasása közben nyilatkozik meg legvilágosabban székely csontváza: önkéntelenül énekli az ember. Fogalmazása titkára is így derül fény: szavait olyan rendbe illeszti, hogy a belsejében kedvesen zengő ritmusokhoz és dallamokhoz – melyekhez lelkében egy egész világ fűződik! – pontosan igazodjanak. A gondolat ezért nem szenved, de világos, hogy nála a gondolattársítás olyan mágneses mező erővonalai szerint igazodik, melynek logikai alkatát erősen befolyásolják zenei tényezők. Ez a kedves zene mindenesetre legértékesebb ajándéka Tamásinak és kincse magyarságunknak. Ezt minden bizonnyal Etelköz mezeiről hoztuk magunkkal, s vele és benne nemcsak gyermekkorunknak, hanem nemzetünk ifjúkorának is soha meg nem haló titkos emlékezetét. Mély értelmű a teremtés legendája, mely elárulja, hogy az Úr azt mondta: Legyen világosság! – és jön világosság. Az a föld, melynek megszállására őseink megindultak, csak addig maradt idegen, míg füvét fűnek, vizét víznek és halát halnak el nem neveztük. Az első magyar, aki kimondta: erdőelve, magyarrá bűvölte és a magyarsággal örökre eljegyezte a tágas mezőket, a termő völgyeket, a kedves tündérországot, melynek neve: Erdély.”

Tamási írásművészetét haláláig a szülőföld táplálta, de elhivatottságának igazi értelmét akkor fedezi fel, amikor faluja és nemzete sorsát azonos értékrendszeren belül, egyetemes összefüggésben szemléli. Ezeket az összefüggéseket pedig a kisebbségi helyzet „kihívásai” tudatosították benne. A kisebbségi helyzet által előidézett értékvesztés és az ezeréves népi életforma értéktelítettsége közti feszültségben keresi Tamási a jövőteremtés lehetőségeit. Voltaképpen a mentalitásváltás felismeréséből fakad a Szülőföldem szerkezeti tagolása is, ennek a rendezőelvnek az érvényesítése teszi koherens alkotássá a remekművet. A családból indul ki, majd a faluközösség és a népi életforma „történelmi teherbírását” veszi szemügyre a kisebbségi létviszonyok második évtizedének vége felé, amikorra a Trianon utáni (kisebbségmentő) illúziók maradéktalanul szertefoszlottak, és az is kiderült, hogy a kisebbségi önszerveződés sem járt a kívánt eredménnyel; sem külpolitikai, sem belpolitikai eszközökkel nem lehetett a nemzeti kisebbségek és a román állam viszonyát megnyugtató módon rendezni.
Az eddigi legátfogóbb élet- és pályarajzot a Tamási-rokonsághoz tartozó Sipos Lajos irodalomtörténésznek köszönhetjük. Ebből az is kiderül, hogy a harmincas évek derekán nemcsak Tamási írásművészete jutott zenitre, közgondolkodóként is eljött az ő ideje 1936–1937-ben, amikor a Tizenegyek, az Erdélyi Fiatalok és a Hitel csapatát megpróbálta közös munkára egybefogni a kisebbségi magyarság jövője érdekében. Siposnak a Magyarok Romániában című Németh László-útirajz kapcsán kifejtett eszmefuttatása is tanúsítja, hogy a kisebbségi lét nem szűkítette be Tamási nemzetfelfogását. Ellenkezőleg: mind időben, mind térben kitágította azt. Nemzetfogalmában benne volt – írja a budapesti irodalomtörténész – „a Kárpát-medencébe ezeresztendős folyamatos állami létezés, az élőkben a bergsoni, babitsi és József Attila-i értelemben tovább élő holtak emléke, a »magyar mivolt[…]ban« megélt »szenved«-és és »tűr«-és, a »művelődésteremtő anyanyelv jogainak és bárkinek emberi jogaiért« folytatandó harc; a legdöntőbb érv a magyarság princípiummá tételében a nemzeti lényeg kifejezésére való igény és készség…”
Az 1937. október 2–4-én lezajlott Vásárhelyi Találkozón „sebzett szívvel” elmondott megnyitóbeszédében az író „sziklára szállott hegyi madárként” jelentette az értelmiségi fiatalok korabeli derékhadának, hogy mostoha idő jár az ő hegyi országában. Abból indult ki, hogy Európában negyvenmillió keresztény ember él kisebbségi sorban, ebből mintegy másfél millió magyar román hatalom alatt. A kivezető utat az erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia megteremtésében látta. „Mindenki felelős a munkában – ekképp összegezett –: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét.”

Nagy Imre Tamási Áron-portréja Csíki Székely Múzeum

A Vásárhelyi Találkozót megelőző években Tamási sokat időzött Farkaslakán. A hazafelé vezető utakat kereste. „Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik a torony, de ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy mi hol van ott a derengésben. Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébresztett bennem, csak a föld, ahol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben e földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találod az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és a józanító fűszereket. Isten s majd szülő nem kérdezte tőlünk, hogy innánk-e belőle, hanem megitattak, mint tehetetlen áldozatokat. S ami éltetett egyfelől, mérgezett ugyanakkor; s mint testnek és léleknek legnagyobb szenvedélyét, azóta sem tudjuk leszokni ezt az italt.
Rabjai vagyunk.
És nem tehetünk egyebet: hordjuk ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna arra, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordjuk, és rozsdáit magunk takarítjuk, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, a hegyeket teszi egyenlővé a sík földdel, hogy magának zugot sehol se találhasson.”
Ez a részlet is érzékelteti, hogy a költői prózát teremtő Tamási a szociográfiában sem tagadja meg korábbi önmagát, sőt ebben a műfajban emeli igazán tökélyre írásművészetének elismert erényeit, miután szülőföldjén felismeri az évezredes küszködéssel megformált „isteni mű” primátusát. „Évekig küszködik valaki, hogy könyvekben megteremtsen egy világot. De ahogy akarná és ahogy szeretné, úgy sohasem sikerül. S akkor eljön egy tájra és beszél emberekkel; nézi a házakat, a föld hajlatait és a fény bujkálását azok felett; orrában érzi illatát a földnek, aminek sarát a kezén és a lábán hordozta valamikor, s a porát az arcán: igen, eljön erre a tájra, és akkor betelve látja, hogy amit nem tudott megteremteni, itt van az isteni mű!”
Többen is feltették már a kérdést: miként lehetséges az, hogy az idő eróziójának kitett szülőföldjén az író olyan értékekre talált, amelyeket egyetemesen példaadónak érzett? A választ az idézett szövegrész hordozza. Ahogy Balázs Ferencnél az „Istennek tetsző élet” megteremtése a legfőbb vezérlő elv, Tamásinál az „isteni műként” megformált lét értékrendszerének életalakító képességébe vetett hit – az „élni kell” ethosza – jelenti az alternatívát a pusztulással, az identitásvesztéssel szemben.
A vizsgálódásoknak és elmélkedéseknek köszönhetően erre a megállapításra jut Farkaslakán szemlélődve az író:
„Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek.
De emberi számítás szerint legalább biztos, megtartó és erős. Igen, gondoltam magamban, erről is könyvet kéne írni, sőt erről kéne igazán: a népi életformának ezeréves lelki és testi szerkezetéről, melyet nem politikusok ácsoltak össze valamelyik társadalmi osztály védelmére, hanem névtelen emberi mű, mint a nyelv. Nem kezdetet lát a születésben és nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. S nemcsak az embernek emberhez való kapcsolatát szabályozza, hanem a szövetséget is, melyet a természettel és az Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk. Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást. Bizony, meg kéne írni ennek a formának a testi és lelki szerkezetét, hogy a nemzet, mely országokban és osztályokban él, elmélkedjék rajta, és foganjon vágyat arra, hogy szellemben és lélekben egyetlen személy legyen.”
A létté formált élet himnikus felhangjait sugározza minden időkben a Szülőföldem befejező szekvenciája:
„Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.
Most csend van, és heven süt a nap. Fénye zuhog a hatalmas temetőre, és a bádog, a sok kereszt tetején, ezer csillámban veri vissza.
S e káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést:
– A miénk ez?
Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül is a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadtunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.”

Beczásy Antal: Tamási portréja Hargita, 1972. Szeptember 24.

Jegyzetek
1Versek, elbeszélések, tanulmányok TIZENEGY erdélyi fiatal írótól erdélyi művészek rajzaival. Cluj – Kolozsvár, 1923.
2Társadalomtudomány, 1926. 5. 392–401.
3Németh László A költő és faluja. In: N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben III. Püski, 1999. 1940.
4Uő.: A költő és faluja. In: N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben III. Püski, 1999. 1940.
5Uő.: Szűzmáriás királyfi. In: N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben III. Püski, 1999. 1428–1432.
6Jancsó Szülőföldem. Erdélyi Fiatalok, 1939. 1. 13.
7Németh László.: Népi író. In: N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben II. Püski, Bp., 1992. 1297–1321.
8Szabédi László: Tamási novellái. Termés, 1942. Ősz. 104–111. Ua. in: Tamási Áron: Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron. Válogatta, szerkesztette, összeállította Tamás Menyhért. Nap Kiadó, Bp., 1997. 143–151.
9Sipos Lajos: Tamási Áron. Elektra Kiadóház, 2006.
10I. m. 103.
11Tamási Áron: Szülőföldem. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, 1986. 86–87.

Cseke Péter

: an accessible web community