Jenő rémülten olvasta a reggeli újságot. Homlokára izzadságcseppek ültek ki. Dunai nyaralásra készült, de a hír olvastán fontolóra vette a dolgokat. Lehet, jobb, ha mégsem megy az idén a Duna-partra lábat áztatni. A Duna-kavicsot biztonságosan is be lehet szerezni, nem kellenek a veszélyek, főleg a férfiasságot érintő rizikók. Egyúttal elhatározta: minden férfitársának is megüzeni, jobb az óvatosság a bajai halászlé hozzávalóinak személyes beszerzése kapcsán.

De mi is ez a rémület? Hisz Jenő nem ijed meg csak úgy az árnyékától, és a Duna is sok mindent látott már a nagy ho-ho-horgásztól a nádi rémig. De most új veszély leselkedik a gyanútlan férfi fürdőzőkre. A vén folyóban ugyanis megjelent az „emberi fogakkal” támadó pacu, közismertebb nevén a hererágó hal. Már maga a neve is olyan, amitől az ember ösztönösen feljebb emeli az ágyékát akkor is, ha éppen szárazon ül a konyhában.

A szakértők szerint a dél-amerikai jövevény alapvetően békés gyümölcsevő, ami egészen addig megnyugtatóan hangzik, amíg ki nem derül, hogy a látása sajnos nem az igazi, mondhatni, homályos, viszont az étvágya kiváló. Így szemüveg híján minden mogyoróra és gömbölyded formára úgy ugrik, mint Gombóc Artúr a csokira: válogatás nélkül. Jelszava pedig: először harapok, aztán kérdezek. Ezért Jenő ettől a ponttól kezdve már más szemmel tekintett a dunai pancsolásra. Gyors fejszámolást végzett: mennyibe kerül egy balatoni hétvége, és mennyibe az ember nyugalma. A mérleg nyelve pedig végül egyértelműen a wellness felé billent. Nincs pacu, csak pancsi.

Persze a brit tudósok szerint nincs ok a pánikra, de már ismerjük Albion ködös szakértőit. Így Jenő azóta is minden lubickolás előtt ellenőrzi, rendesen meg van-e kötve a fürdőnadrágja, és csak térdig merészkedik a vízbe, még a fürdőkádba is.