Rangyák József: másfél évtized tükörszilánkjai

Fotó: Rangyák Jószsef archívuma

Új kiállítóteret avatnak holnap Csíkszeredában: a Csíki Mozi előcsarnoka fölötti tágas terem első képzőművészeti kiállítása Rangyák József Tükörszilánkok című tárlata lesz. Az alkotóval beszélgettünk a kultúra szolgálatában végzett munkáról, művészi ambíciókról és a kibontakozási lehetőségekről.

– Gyűjteményes kiállításod egy olyan galériában nyílik meg, amelynek létrehozásához neked is volt némi közöd…

– Ha egészen pontosak akarunk lenni, nem ez az első kiállítás ebben a teremben, ugyanis korábban volt már egy-két fotótárlat. De ez az első egyéni képzőművészeti kiállítás. Bár a terem rég elkészült, a világjárvány miatt elmaradt a kiállítások szervezése. Pedig a terem eleve kiállítótérnek készült, a falakon akasztókkal és fénytechnikával felszerelve – még ha az nem is olyan pöpec, mint a Megyeháza Galériában. A terem megfelel egy-egy kisebb egyéni tárlatnak vagy csoportos kiállításnak, mérettől függően húsz-harminc munkát lehet kiállítani benne, nyilván a munkák méretétől függően. És valóban, volt közöm a galéria létrehozásához, ugyanis miután lezajlott a mozi átépítése, e termet látva megjegyeztem, hogy milyen jó kiállítóteret lehetne csinálni belőle. Akkor Füleki Zoltán volt az alpolgármester, s azt mondta: csináld meg. S utánajártam, s megszereztem a hozzávaló felszerelést, megcsináltuk.

Fotó: Rangyák Jószsef archívuma

– Hányadik egyéni kiállításod a Tükörszilánkok?

– Ha jól számolom, Csíkszeredában az ötödik festészeti. Azonkívül még volt egy kerámiatárlatom. Az első 1977-ben volt, közvetlenül a művészeti középiskola elvégzése után az Ifjúsági Klubban. Ez az Apor-házban működött, ahol ma a főkonzulátus székhelye van. Majd volt egy kerámia-kiállításom a volt Szakszervezetek Művelődési Házában, egy nagyobb festészeti tárlatom a Pallas-Akadémia kiállítóhelyén, a mai Új Kriterion Galériában, majd egy kisebb, születésnapi kiállítás ugyanazon a helyen, s tizenöt évvel ezelőtt még egy tárlatom a Golden Galleryben. És még volt egy kis egyéni tárlatom Limassolban. Egyébként a munkáim egyharmada szanaszét van a nagyvilágban, Kanadától Izraelig és Ciprustól Svédországig.

– A jelek szerint nem vagy túl termékeny alkotó. Honnan az érdeklődés a képzőművészetek iránt?

– Kölyökkori dolog. Az első művészgázsimat ötévesen kaptam Salló Pista bácsitól. A régi szeredaiak még emlékezhetnek rá, fafaragó volt, a népi alkotások házánál tevékenykedett. Egyszer felkeresett minket Marosvásárhelyen, akkor ott lakott a család. Meglátta a kicsi rajzfüzetemet, és az egyik rajzomat megvásárolta öt lejért. Az akkor, 1963-ban vagy ’64-ben nagy pénz volt, ennyiért már lehetett ebédelni. Mivel szerettem rajzolni, szüleim ötödik osztálytól a művészetibe írattak. Aztán jött a megyésítés 1968-ban, Csíkszeredába költöztünk, a hetedik és a nyolcadik osztályt itt jártam. Nem művészeti tagozaton, mert addig román iskolában jártam, s itt csak magyar osztályok voltak. Átiratkozhattam volna, de én annál kényelmesebb voltam, minthogy bepótoltam volna a tananyagot magyarul is. Elég volt nekem a matematikát megtanulni románul, nemhogy még magyarul is elsajátítsam… Viszont Márton Árpádnak köszönhetően továbbra is rajzolhattam, a nagyobbakkal együtt jártam az óráira, úgyhogy nemcsak Árpi bácsitól, hanem tőlük is tanulhattam. Kilencediktől visszakerültem Vásárhelyre, a művészetibe, ott is érettségiztem, majd grafika szakra felvételiztem. Nem sikerült. Utána elvittek katonának, de közben már munkába álltam a Hargita Művészete Szövetkezetnél, a kerámiarészlegen, magasan szakképzett munkásként. Miután leszereltem, kerámia szakra kezdtem felvételizni. Háromszor rugaszkodtam neki, de közben megnősültem, s abbahagytam a felvételizést. Nem volt bennem annyi kitartás, mint például Molnár Dénesben. Közben rájöttem – úgy húsz-harmincéves koromban –, hogy nem én vagyok az a nagy művész, akinek a munkáira szüksége van a világnak. De a festés, a kerámia készítése, az alkotás fontos számomra, fontos önkifejezési mód. Közben felszabadulok szellemileg és lelkileg, van, amit csak így tudok megfogalmazni. Nagy szükségem van rá. Talán ezért nem vagyok olyan termékeny alkotó, nem vagyok én az a vérprofi művész, s talán ezért nincsenek velem szemben elvárások. Azt festek, amit akarok, ami éppen kikívánkozik belőlem. Kivéve a két lányomat, akik a legvehemensebb kritikusaink.

Rangyák József: Ötödik elem akril, 50 x 70 cm | Fotó: Rangyák Jószsef archívuma

– Egy ideig kerámiákat készítettél, abban élted ki alkotó vágyadat. Meddig tartott ez az időszak, s mi következett utána?

– Mint említettem, ’77-től dolgoztam a kerámiarészlegen, s a rendszerváltás után, 1990-ben jöttem el onnan. Lévén, hogy korábban beleástam magam a népművészetbe, tárgyi néprajzzal, népi kerámiával foglalkoztam, megismerkedtem ifjabb Kós Károllyal és neves néprajzkutatókkal, még tanulmányt is jegyeztem, a múzeumnál helyezkedtem el. Ott a kerámiatárgyak felmérésével és konzerválásával foglalkoztam. Rövidesen váltottam, grafikai szerkesztőnek hívtak az Ifi Fórumhoz. Egyszer azt mondta nekem Ferenczes István, a főszerkesztő, hogy minden oldal olyan, mint egy plakát. Én ezt dicséretnek vettem, úgy értékeltem, hogy eleget tettem a felkérésnek. A lap azonban nehéz anyagi helyzetbe került, én meg a Syrinxhez nyergeltem át, ahol reklámgrafikával foglalkoztunk Botár Lászlóval és Balásy Csabával, és hasznosíthattam a szerkesztőségben szerzett számítógépes grafikai ismereteimet. Aztán volt egy rövid kitérőm egy induló grafikai műhelynél, majd honlapfejlesztőként folytattam egy szakcégnél. Ezt követte a Csíki TV stúdiójában eltöltött idő. Ott mindenes voltam: filmeztem, vágtam kép- és hanganyagot, szerkesztettem, riporterkedtem. De elsősorban operatőri és vágói munkát végeztem. Sajnos, ez sem tartott sokat, mert mikor a Pro TV-nek kezdtünk anyagot gyártani, a szerkesztői elvárások miatt elment a kedvem a tévézéstől, és kiléptem. Következett a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél végzett munka, itt archiválással foglalkoztam. Tizenhárom esztendőt töltöttem az együttesnél, míg a művészeti intézmények személyzetét át nem csoportosították, s így kerültem a városi önkormányzat kötelékébe, ahol három évet töltöttem, nyugdíjazásomig.

– Kinek a művészete volt a legnagyobb hatással rád?

– Időnként voltak kedvenceim, de senkit nem istenítettem. Viszont emberként Nagy Pál tanár úr nagy hatással volt rám, akárcsak Márton Árpád a maga szelídségével és pedagógiai érzékével. És szerettem az idősebb művészek társaságát, munkáit, ezeket látva óhatatlanul impulzusok érik az embert, feltöltik. Nyilván, nem azt fogom lemásolni vagy megismételni, amit láttam. De elindít egy gondolatsort bennem, amiből születhet egy új kép.

– Tizenöt esztendő után döntöttél úgy, hogy ismét megmutatod munkáidat a közönségnek. Miért?

– Igen, de a másfél évtized alatt is, kisebb-nagyobb megszakításokkal dolgoztam. Ha lehet ezt munkának nevezni… A két lányom, főként a kisebbik vett rá, hogy közönség elé álljak. Ha már megfestettem, akkor miért ne? Úgy válogattam össze a munkákat, hogy átfogják ezt a tizenöt esztendőt.Nem biztos, hogy ezek a legjobb munkáim az említett időszakból, főként, hogy sok munka már nincs a birtokomban. De itt van a Karantén-sorozat, amelynek a darabjait nem akartam szétszedni, emellett szinte minden évből van munka. Talán emiatt kissé eklektikus lesz a tárlat, bár a teremben nem időrendi sorrendben rendezem el az anyagot, hanem megkomponálom a tárlatot úgy, hogy egységes legyen a hatása. Emiatt is választottam a Tükörszilánkok címet. Meg hát a legobjektívebb dolog is tulajdonképpen szubjektív, mert a szemlélőn keresztül tükröződik.


– Gyorsan dolgozol? És melyik a kedvenc technikád?

– Van, hogy megálmodok egy képet, s azt azonnal megfestem. De olyan is van, hogy két-három hétig dolgozom egy munkán, míg azt hoztam ki belőle, amit akartam. De arra is volt példa, hogy egy témát tíz évig érleltem magamban, amíg hozzá mertem fogni, viszont mikor hozzáláttam, nagyon gyorsan elkészültem vele. A technikákról meg annyit, hogy – mint már említettem – kényelmes ember vagyok, így most az akrilt használom, ez a legkézenfekvőbb számomra. Nagyon szeretek vászonra festeni, de azért inkább a kartont részesítem előnyben, nagyon praktikus okokból: a keretre feszített vászon több helyet foglal. A műtermem pedig a nappali egyik sarka, nincs hely sok munka elraktározására.

Sarány István

: an accessible web community