A reggel reményteli, az este háladús. Régebben sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon a rejtélyekkel teli napfelkeltét vagy az elcsendesülő naplementét kedvelem jobban. Napunk történéseit számtalan hely, esemény, személy formálhatja. Van, amikor minden kiszámítható, máskor egyik pillanatról a másikra fordul minden.
A reggelek ritmusán gyakran elidőztem, amíg néztem a napfelkeltét. Akkoriban volt türelme az embernek megfigyelni az ablakból a világot, amely mindig más arcát mutatta. Közben lassan összeállt a napi teendők sora is. Volt egy rövid, tiszta pillanat: egy kávé mellett olvastam egy fejezetet a könyvemből. Nyugodt voltam, kipihent. Volt energiám mindent kibogozni, amire este már nem maradt kapacitásom.

Mert régen reggel az elme tisztábban ébredt. Még nem nehezedett rá a külvilág. Mára ezt átalakította a modern életmód. A reggel nem csend, hanem zaj. Hírek, elvárások, el nem végzett dolgok érnek utol már ébredéskor. Túl gyorsan nyúlunk a telefonhoz, és már felkeléskor ott motoszkál a gondolat: nem tudjuk utolérni magunkat. Hiányzik az a rövid, tiszta pillanat. Nehezebb szembenézni az ismeretlennel.
A naplementéhez való viszonyom nem változott, ugyanolyan pozitívan élem meg, mint régen. Leperegnek a nap történései: amit elintéztem, akikkel találkoztam, amerre jártam. Van egyfajta megkönnyebbülés, amikor minden lelassul, és hazatérünk. Ma már egyértelműnek érzem, hová húz a szívem: nyugodtabban nézem a naplementét. A csend miatt. Mert ilyenkor megnyugszik a külvilág, és csak a lassan besötétedő tér marad azokkal, akik miatt ismét érdemes mosolyogni.