La Dolce Vita (11.)

A környezet és az ember egyszerre alakítja egymást. Kapcsolatunk a várossal, amelyben élünk, dinamikus, folyton mozgásban van. Az erasmusos diákokra ez, azt hiszem, még inkább érvényes. A cserediákprogram hónapjai mindenkinek arról szólnak, amiről az illető akarja, ki-ki maga dönti el, mit visz haza Nápolyból.

Nápoly és kultusz (10.)

A nápolyi emberek az olaszok között is „másnak” számítanak. Felfogásuk az identitásról egy kicsit emlékeztet a mi székelyföldiségünkre – ahogy mi székelyként, ők szeretnek egyszerűen neapolitanként beszélni magukról. A városnak nagyon sajátos történelme és kultúrája van, és makacsul őrzi „belső” szabályait, szokásait és nyelvét – bár ez utóbbit már nem mindenki beszéli folyékonyan. Többen is mesélnek arról, hogy milyen lenézően bánnak velük az „olaszok”, amint meghallják a tájszólásukat. A köztudat lustának, igénytelennek és bűnözőknek titulálja őket, állítólag egy politikus szájából hangzott el az utóbbi hetekben, hogy a déli nápolyiak bűzlenek (nem nyerte el a régió támogatását).

Nápolyból kilépve – Vico Equense, Pompei, Salerno (9.)

Gyorsulni látszik az idő, ahogy közeledünk az év vége felé. A rohanásban elmosott kép alakjait felismerem: itt a Dante téri óra kongat egészet, ott egy kéretlen tűzijáték-kilövésre készül pár tizenéves. Mintha évek óta itt élnék: Nápoly ritmusa, zaja és nyüzsgése helyet szorít nekem az utakon, nem különböztet meg a helyiektől.

Nápolyi hagyományok (8.)

Nápolyban a karácsonyt övező izgatottság pontosan november 1-én kezdődik. Halottak napjának reggelén egy jól ismert, átlagos piactér pultjai közé érve derült égből Mikulások és csengőszók özönében találom magam. Hunyorogva menekülök a csicsás, tarka dekoráció és zene elől, megkönnyebbülve hagyom magam mögött a standot. Hogy aztán azonnal egy következőbe fussak. És még egybe. Hamar kiderül, hogy nincs menekvés, és valóban: karácsonyi fények villódznak azóta az üzletekben, ablakokban, Maradona-szobrok nyakán. Mostanra még látványosabb, egészen megdöbbentő mennyiségű amerikanizálódott karácsonydózis jut mindenhova. A makacsul öntörvényű város kacéran aggatja magára a nyugati világ abszurdan tájidegen díszeit.

Tél Nápolyban (7.)

A mediterrán éghajlat jellemző vonásai a hatodik osztályban bemagolt klímatérkép alapján az Appennini-félszigeten: évi középhőmérséklet 10–15 fok, nyáron szubtrópusi hatások érvényesülnek, száraz, forró időjárás, télen a nyugati, óceáni légtömegek révén bőséges a csapadék. Az átmeneti évszakok rövidek.

Nápolyi krimi, avagy amerikai popzene és olasz nyelvvizsga a nápolyi rendőrségen (6.)

Napsütéses vasárnap reggelen érkezem a Garibaldi vasútállomásra. Az éjszakát végigutazva, álmosan bandukolok a központ felé. Kávézók mellett haladok el, hosszan szívom a fekete aromás illatát, nézem a cornettót élvező asztaltársaságokat. Nápoly ilyenkor a legnyugodtabb, szikrázik a napfény az ébredező utcaköveken. Egy magas, régi épületbe térek be. A nemzetközi rendőrhivatalba.

Nápolyi turisták (5.)

A nápolyi turizmus az utóbbi pár évben nőtte ki magát igazán, a helyiek többségének nagy bosszúságára. Bár kikötőváros lévén mindig is multikulturalitás jellemezte, a sajátos, belsőséges világot meg-megrengeti a kommercializálódás. Az egyetemem központi elhelyezkedése révén nap mint nap át kell vágnom bámészkodó külföldiek tömegein, némi elégtétellel szemlélve, amint a direkt nekik állított csapdákba belesétálnak: túlárazott pizzának és tésztának, Aperol Spritz mindenféle színű változatának esnek áldozatul. Sokkal közelebb érzem magam az itt lakókhoz, mint hozzájuk.  

Nápoly városai (4)

Minél több időt töltök Nápolyban, annál kiismerhetetlenebbnek mutatkozik. Az egyetlen dolog, amit biztosra vehet az ember, az a sokféleség. Mindenhol. A központban turisták végtelen forgataga, az éttermekben pizza, kebab, hamburger és sushi, indiai kisüzletek és pakisztáni elárusítók. De nemcsak népek és kultúrák keverednek ilyen módon. Építészeti stílusok, közlekedési szokások (szabályok ugyebár nincsenek), utcaképek korábban elképzelhetetlen egyvelegével szembesülök.

Nápolyi felfedezések (2.)

Az itt-tartózkodás első hete a kettősségek jegyében telik. Egyik végletből a másikba csúszom: nyaraló és dolgozó, külföldi és rezidens, ismerős és ismeretlen. Az élelmiszerüzletben bátran hablatyolok olaszul, majd hirtelen nem jut eszembe a legegyszerűbb köszönési forma sem. Reflexből hazatalálok térkép nélkül, másnap magabiztosan megyek egy kilométert az ellenkező irányba. Macskaköves kis utcákon és forgalmas sugárutakon keresem a helyem, még nincsenek terek, arcok, hangok, amikbe kapaszkodni lehetne.

Olasz óra

Nápoly zenéje (1. rész)

A repülőből kitekintve ismeretlen világos folt Nápoly városa. Csupa hepehupa, csupa kanyar, csupa kérdés, amikre választ kell találni. Figyelem, hogy nőnek a formátlan pöttyöcskék háztetőkké, vitorlásokká és járművekké. Két görbe hátú pálmafa kandikál ki a közeli épületek mögül. Éppolyan természetes látvány ez itt, mint otthon két szál szúrós, nyegle fenyő.