Nápoly nem megalapozatlanul áll veszélyes város hírében. A szervezett bűnözés filmbe illő méreteket ölt itt, a Camorra nevű maffia tevékenysége köztudott, a hatóságok eszköztelennek mutatkoznak vele szemben. Részben rendkívül aggasztó, részben viszont, ironikus módon, azt eredményezte, hogy az elmúlt években a hétköznapi tolvajlás visszaszorult, legalábbis bizonyos környékeken. Olyannyira központosított és szigorú szisztéma működik, hogy az „egyszerű zsebmetszőknek” felelniük kell minden önérdekű bűncselekményért – nem annyira a rendőrségnek, mint a Camorrának. 
De vissza az elejére. 

Csütörtök késő este hátizsákkal a hátamon érkezem a metróhoz. Egy órám van eljutni a Garibaldiba, a térkép szerint bőven odaérek. Persze a legfontosabb tényezőt kihagytam a számításból: hogy Nápolyban vagyok. A metró ma este csak nyolcig járt, derül ki. Úgyhogy megszokott módon lépcsők, lejtők, loholás. Végül elérem a távolsági buszt, Velencébe utazom, német barátaim hívtak magukkal a 19. Építészeti Biennáléra.

Kora reggel érkezem meg, a szürkületben csipásan pislogok – sehol tenger, macskaköves sikátorok, gondolák. Összezavarodva forgatom a térképet. Végül kiderítem, hogy a 2-es járattal lehet a „szárazföldi” negyedből a képeslapokról ismert óvárosba jutni. A negyedórás út alatt heringekként passzírozódunk össze sok-sok turistával. Sercegnek a füsskabátok – Velencében eső, hideg és zuzmarás télszag fogad. Nápoly szeptemberi melegéhez képest meglehetősen fogkocogtató az idő. 

A délelőttöt városnézéssel töltöm, serényen kattog a kamerám. A kacskaringós, régi utcácskák és dőlt falú, színes házikók díszletnek tűnnek: minden tiszta, rendezett, lélegzetelállítóan festői. Önkéntesen veszem el a sikátorok között, élvezem a csendet az utcákon, a karcsú kőhidakat, a helyi lakosok ladikjainak ringását a vízen.

Impresszionista műalkotás a vízre ereszkedő kékes-lilás köd, a várost bevonó könnyű, fehér redő. Már nincs turistaszezon, csak a híres Szent Márk téren nagy a nyüzsgés.

Megéhezvén sorra nézem az éttermi menüket. Minden legalább tíz euróval több, mint Nápolyban. Tehetetlenségemben egy kebab mellett döntök, ami, úgy látszik, egész Olaszországban a gyorskaják legolcsóbbika. A tengerben gyönyörködve, galambokkal viaskodva költöm el első velencei ebédemet, a török cuisine egyszerű-nagyszerűségét méltatom csendben.

Ekkorra megérkezik Lara és Thea, a német barátnőim. Az estét sétával, kirakatok nézegetésével töltjük, ők kipróbálják a helyi spritzet, valami élénkpirosat, én maradok egy pohár fehér fröccsnél.

A Biennáléra másnap megyünk. Már maga a helyszín is lenyűgöz: Arsenale di Venezia, az egykori hajó- és fegyvergyár története egészen a 12. századig nyúlik vissza. A nemzetközi kiállítás sokszínű és nagyon tanulságos (ezt hosszabban ecsetelem pénteki jegyzetemben), hosszú órákon át bolyongunk a termekben. 

Délután négy órakor jövünk ki Theával, amikor a gyomorkorgástól már nem halljuk a gondolatainkat. Kopogó szemünk kiszúrja az első éttermet, borzasztóak az árak, de hát mindenhol ugyanilyen, úgyhogy mindegy, akkor már használjuk ki: polipot rendelek grillezett zöldséggel. Három száraz csápot és pár szelet padlizsánt kapok. Csalódottságomnál erősebb az éhség, csak utólag duzzogunk egy kicsit. De benne van a pakliban, hiszen turisták vagyunk, azoknak meg mindegy.

Délután már a hazaútra készülök. Larával kiegészülve a buszmegálló felé kacskaringózunk nagy kerülővel a romantikus utcácskákon, gyönyörködünk a vízen táncoló fényekben, a macskakövekben, a vastag falú, sok száz éves házakban. A San Paolo téren búcsúzunk el, ők beülnek egy vendéglőbe, én továbbmegyek, vissza a 2-es busszal a Venezia Mestre megállóba.

Még vásárolok ezt-azt, nézelődöm az állomáson, majd felszállok, és útra készen, élményektől zsongó fejjel dőlök hátra. 
Ekkor értesítés érkezik a telefonomra. 12 eurót költöttem itt és itt. Próbálok rájönni, mit vettem, de közben újabb jelzés: a másik kártyámról 10 euró tűnik el. Majd még 15. A harmadik kártyámról. A pulzusom az egekben, remegő kézzel kapkodok, egyik alkalmazásból a másikba lépek, tízesével fogynak az eurók percről percre. Mire minden fiókom befagyasztom, egyheti megélhetésem oda. Pénztárcástól, igazolványostól. 

Így ér tehát a vasárnap reggel, pár óra kényelmetlen alvással, egyetlen cent nélkül érkezem Nápolyba. Egyenesen a rendőrségre. Kezembe nyomnak egy kitöltendő jelentést, mutogatva és online fordítóval kommunikálunk. Egyikük tud angolul, de próbára tesz, hogy hívnak, hány éves vagy, kérdi, és bravissimót kiáltva tapsol, hogy olaszul is tudom a választ. A másikuk valami popslágert indít el, amíg a jelentést írom, nem tudom, azért-e, hogy felvidítson, vagy ő hallgat ilyesmit munka közben. Amerikai popzene és olasz nyelvvizsga a nápolyi rendőrségen. A groteszk jelenet kizökkent az elkeseredettségből, önkéntelenül is elmosolyodom. Aláírok mindenféle papírokat, aztán mehetek is.

Először hagyom el Nápolyt, a szervezett bűnözés nagy színterét több napra, és lám, máris kirabolnak. Üres zsebbel, kimerülten mászom meg az emelkedőt. De mégiscsak süt a nap, csiripelnek a madarak, robognak a robogók. A pénzt nem kapom vissza – ez szinte biztos –, de épségben hazaértem. És legalább megvan, miről szól majd a hétvégi Nápoly-napló.