Nekem ez egy új időszámítás – magyarázza egy lengyel barátom –, én ezt a félévet arra szántam, hogy bulizzak. Otthon sose csinálok ilyet – a fejével a maga elé felhalmozott sörösdobozok felé bök. – Nem is járok ki otthon sehova, annyit kell tanulnom orvosin.

– Én menekülök – mondják mások.

Talán nem mondják, de érezzük. A csereprogram sokaknak időnyerés: nem kell a jövővel foglalkozni, nem kell a jelennel sem foglalkozni, ha nem akar az ember. Nápoly túl szép, hogy igaz legyen, egy hosszúra nyúló álom, amiből január–február környékén kialvatlanul ébrednek, és sokáig nézik majd a falat az ágyban, hogy fel tudják dolgozni az életet, amit leéltek két ébrenlét között. 

Néhányan nem menekülni akarunk, hanem találkozni magunkkal – egy új énnel, amit az új helyzetek teremtenek meg. Vizsgálódni és bólintani egyet: igen, ez vagy, mikor egyedül kell boldogulnod ebben a kaotikus, forró és forrongó országban. Mit kezdesz ezzel a szembesüléssel? 

Erre keresem a választ, 2025-ben még egyszer, utoljára a Garibaldi vasútállomáson. A peronon ácsorgok, a Circumvesuviana járatot várom. Ezúttal egyedül, mindenféle terv nélkül. Már nincsenek tanórák, vége a tanításnak, sokan hazautaztak az ünnepekre. Ma csak én és a város vagyunk, hétköznap lévén még a turisták tömege sem olyan elviselhetetlen, és jól tudni, hogy a pompeji megálló után teljesen feloszlik majd. 

A vonaton kényelembe helyezkedem az ablaknál, tanulmányozom a megállók nevét, találomra választok egyet, amelyről soha nem hallottam még. Castellammare di Stabia. Az utolsó megállók egyike. 

Leszállva kihalt vonatállomáson találom magam, nem sokkal bizalomgerjesztőbb, mint a csíki, otthon. Elindulok arra, amerre a központot sejtem. Hosszú, széles sétányra, azt átszelve pedig lapos, fekete homokos tengerpartra érek. Nincsenek turisták, csak a helyiek sétáltatnak kutyát a délelőtti napsütésben.

Az idő tavaszi, kabát nélkül sétálok végig a parton, balra a tenger, jobbra magas, megnémult szállodák. Üdülőváros lehet, egyike a kevés homokos partszakasznak, nyáron biztosan lépni sem lehet a napágyaktól, de december lévén megfeledkezik róla a világ.

Lehúzom a cipőm, még egyszer, idén utoljára belemártom a lábam a tengerbe. Hideg a víz, de a napsütésben elviselhető. Boldog óévet, csobogják a hullámok. 
Sütkérezem egy kicsit, aztán tovább indulok.

A parti szakaszt leszámítva nem látni semmi igazán kiemelkedőt. Tanácstalanul nézelődöm, amíg meg nem pillantok egy táblát, amely a Villa Arianna és Villa San Marco ókori palota irányát jelzi. Követem a nyilat, hosszan sétálok az ismeretlen településen át.

Ki a városból, romos, valamikori gyárépületek és bozótos közé. A járda keskenyedik, majd egyszerre eltűnik, egy poros kocsiúton haladok tovább. Meggyőződésem, hogy rossz irányba tartok, de visszafordulni késő. Poros, kihalt külváros vesz körül, sehol egy jármű, egy ház, egy ember. 

Egy út menti zöldségárus és egy felszántott parcella között végül mégis feltűnik a Villa San Marco felirat, kihalt földút, körülöttem termőföldek mindkét irányban. A semmi közepén egy repedt falú viskó és egy üres tyúkól mellett találom a portát. Fel kell írnom a nevem egy jegyzőkönyvbe, a belépés ingyenes.

A villa mérete és látványa a pompejiekhez hasonló, sőt, díszesebb, mint az ottani épületek nagy része. Végigjárom a gyönyörűen kifestett termeket, az oszlopos belső udvart. Egy lélek sincs a környéken rajtam kívül.

Mikor végzek, továbbsétálok a poros kocsiúton. Egy kis üzletbe tévedek, veszek egy kiló helyi kivit – egyik kezemben kamerával, a másikkal gyümölcsöt majszolva megyek tovább. Narancslugasok mellett haladok el, egy udvarban dinnyeméretű citromok lógnak a fákról. 

 A Villa Ariannát is megtalálom. A másikhoz hasonló épület, parkkal és gyönyörű kilátással a városkára, a tengerre és a Vezúvra a messzeségben. 

Az épületegyüttes ugyanolyan kitüntetett helyet érdemelne a turisták bakancslistáján, mint Pompeji. Azon gondolkodom, vajon mitől válnak egyes helyek olyan népszerűvé, míg másokról egészen megfeledkezik a világ. Stabia az archeológiai leletek helyett a nyári üdüléshez igazította magát az üresen pangó éttermekből és szállodákból ítélve. Körülötte hegyek, kisebb turistaösvények kopott jelzései. Tusnádfürdő. Csak medvék helyett túlméretezett macskák és citromfák a helyi kuriózumok.

Visszaérve Nápolyba a sötétedő, karácsonyi fénybe vont várost figyelem. Valami elemi, otthonos öröm fog el. Emberek sokasága, mint mindig, a kávézók és éttermek teraszain, már vacsorához készülődve. Ünneplik a szép időt és a közelgő karácsonyt. Élik a dolce vitát. 

Felidézem a nap legszebb perceit – a láblógatást tengerbe, az andalgást a hűvös, fekete homokon, az óriáscitromok felfedezését, a kivi friss, édes ízét. Mindez egyszerre semmi és minden.

Az ókori római költő, Horatius jut eszembe, és az Arany Középút – a boldog élet titka a verseiben: megélni a szépet, de nem elvakulni tőle. Ezt a bölcsességet tapasztalom és tanulom, mióta itt vagyok, teljesen önkéntelenül. Számomra ez vált az olasz valósággá: gyönyörködöm egy régi épületben, egy utcazenész énekében, egy narancslugasban. Nagyot szippantok a kávé- és pizzaillatból az éttermek előtt elhaladva. Felszállok egy vonatra, ami nem tudni, hova visz.

Mindenkit máshova, gondolom. Ahogy az erasmusosok sokféle okból érkeznek ide, és sokféle tanulsággal állnak majd tovább, úgy én is teli hátizsákkal az új év küszöbén a nyakam nyújtogatom, hogy megtudjam, mi lesz az irány jövőre. Az olaszok egyszerű, édes élethez adott útmutatóját pakolom fel elemózsiának. Remélem, kitart legalább egy évig.