Kedves csíki újságíró, tévés, kiállításszervező ismerősöm és barátnője bukkannak fel a városban ezen a héten, igazi kultúrahabzsolók, kiélezett szimattal cserkészik be egyik múzeumot a másik után. A Museo Archeologico az első prédájuk. A hatalmas, kopott-vörös épület szinte bejárhatatlan, pompeji leletektől kezdve a modern kori festészet darabjaiig minden korszakot magában foglal. A San Martino-monostorban a barokk művészet legfontosabb reprezentánsainak munkái állnak, Caravaggio-tanítványok festményei, Bernini-szobrok, lélegzetelállító freskók mindenütt.

És ott a Museo Cappella Sansevero, A lefátyolozott Krisztus világhírű szobrával, vagy a Sant'Aspreno ai Crociferi templomban létesített Jago Múzeum, hasonlóan látványos kincseivel. És még sorolhatnám, de talán felesleges lenne. Nápoly büszkébb annál, semhogy turistalátványosságként árulja minden örökségét. 

Amikor szeptemberben barátkozni kezdtünk a város negyedeivel, újra és újra átéltük a döbbenetet, ami a középkori, reneszánsz és barokk templomok, paloták sokaságából fakadt. Egyszerűen nem találni olyan utcát, sarkot, sikátort, amely ne rejtegetne legalább egy lélegzetelállító építészeti csodát. Egy idő után hozzászoktattuk a szemünket – nem is tehettünk mást, hiszen ha mindenik előtt megállnánk csodálkozni, sosem érnénk időben sehova. Óvakodva járjuk az utcákat, nem nézünk se jobbra, se balra, mert ha ne adj’ isten éppen csak bepillant az ember felkészületlenül egy kitárt templomkapun, könnyen előfordulhat, hogy a rokokó legnevesebb művészi körének keze nyoma pillant vissza rá.

 
– A múltkor brutalista épületeket akartunk látni a külvárosban, – meséli egyik barátom a témához csatlakozva –, és ahogy a tömbházak között bolyongtunk, a semmiből ott volt egy amfiteátrum. Egy kisebb Colosseum-kaliberű, csak úgy. Még egy tábla se jelezte, se semmi. Teljesen hétköznapi.

Mások kifeszített szárítókötelekbe gabalyodva lelnek rá a Hermann Nitsch képzőművészeti múzeumra egy eldugott mellékutcában. Egy harmadik társaság egy kocsma hátsó termében talál modern művészeti kiállítást. 

Én egy lassú, napsütéses reggelen bevásárolni indulok, és semmi sürgős dolgom nem lévén, hirtelen felindulásból befordulok az útba eső Floridiana parkba, Vomero egyik leglátványosabb zöldövezetébe. A park a valamikori floridiai hercegnő rezidenciájának kertje volt, aki mindenféle egzotikus növényekkel díszítette a területet, így ennek egy része egyben botanikus kert is. 

A terület közepén áll a hercegnő villája, amely előtt már sokszor elsétáltam. Ideje megtekinteni belülről is.

Csak a jegyváltást követően derül ki számomra, hogy a kiállítás nem csupán a hercegi lakosztály termeiből áll: az épület emeletén európai, az alagsorban ázsiai porcelánkollekció áll. Véletlenül itt található Olaszország legnagyobb keletiporcelán-gyűjteménye. 
 

Nápolyban semmi sem igazán kiszámítható. Az ember gyanútlanul indul útnak, azt gondolva, hogy a legnemesebb kompozíció, amivel találkozni fog, az a szupermarket házi sajtos részlege – ami, valljuk be, már önmagában sem semmi –, majd egy óra múlva ezeréves japán kultúrkincsek labirintusában találja magát.

Végigjárom a vitrinek hosszú sorát. A keleti világ számunkra misztikus formáinak kecses, finom vonalai olykor élénk, olykor halovány színekben veszik fel tavi virágok, pavilonok és mitológiai lények alakját. Az ázsiai kultúra idegen világa bontakozik ki előttem ezer alakban. Minden egyes tárgy egyben lenyűgöző művészeti alkotás. A rajtuk megjelenő, részletgazdag képek célja nem pusztán a gyönyörködtetés – történeteket, olyan bölcsességet őriznek, amelyeket mi modern európai szemmel nem érthetünk. 

Teáskannák, vázák, tányérok és dohánytartók tökéletessé csiszolt sora hordozza a hitvilág és értékrend mesés szimbólumait. 

Ugyanezzel szembesülök Nápoly többi múzeumában: a pompeji maradványok legszebb darabjai is egytől egyig funkcióval rendelkeznek. Más és más módon, de a múlt bármely lenyomatán látni, ahogy a történelem és a művészet eggyé válik. Nem csupán festmények és szobrok őrzik a valamikori világ esztétikáját, hanem a hétköznapi élet valamennyi eszköze. 
 

A kiállítás után továbbsétálok, ezúttal valóban a bevásárlóközpont irányába. Útközben, mint mindig, az épületek részletgazdag díszítéseit figyelem, a faragott mintákat a kapukon, a színeket, az utcai oltárokat, a már említett, derült égből felbukkanó impozáns templomokat. 

Rádöbbenek, hogy az teszi Nápolyt olyan egyedivé ebben a tekintetben (is), hogy a történelmi hagyatékából nem csupán a tárgyakat, de a szemléletet is képes volt megőrizni. A művészet a mindennapi élet része maradt. Legfeljebb átalakult egy kicsit. 
A több száz éves épületek mellett a modernekben is mind-mind felfedezni valami különlegességet. A tömbházakon, még az általunk jól ismert szögletes betonkockákon is felfedezhető valami egyedi építészeti „csavar”.

Ha pedig mégsem, legalább egy spontán alkotás, festmény – ha úgy tetszik, freskó – díszíti az oldalát. Graffitik borítják a lakóházak, egyetemek és sokszor a történelmi jelentőségű építmények falait is.

Ahogy San Gennaro és Maradona, úgy a régi és modern, az emelkedett  és az utcai művészet között is létrejön a harmónia. A falra fújt minták nem „belerondítanak” a városképbe, sokkal inkább kiegészítik azt.

És nem csak a képzőművészetek élnek és virulnak a hétköznapokban. A zene és az irodalom is a legkülönbözőbb helyeken jelennek meg. Egy kapualjban motorbicikli-szerelő hallgat klasszikus zenét bakelitről kerékpumpálás közben. Kéregetők kezdenek rappelni váratlanul, aprópénz reményében. Operát zengő női hang pattog egy sikátor házai között. A Dante téren óriási könyvturkáló, a buszra várók elmélyülten nézegetik a több ezer, mindenféle műfajú kötetet. A klasszikus ókoritól a legnagyobb filozófiai művekig minden megtalálható, általában három euró alatt. Egy alkalommal még I ragazzi della via Pál-ra is rábukkanok.

A tereken és kávézókban ráérősen olvasgató embereket látni – a reggeli caffe és ropogós cornetto mellé jár egy kellemes reggeli Dosztojevszkij is. 

Akármennyire is klisé, talán nem olyan erős túlzás, hogy Olaszország a kultúra bölcsője. De nem a múltja, sokkal inkább a jelene miatt. Nem csak őrzik, ünneplik is az évezredes örökséget. A művészet eleven és közös, mindenki részesül belőle. Díszeit nem csak a város felszíne ölti magára – ahogy Nápoly a sikátorokban, úgy az emberek a vérükben hordozzák.