A lelki szemeim előtt felderengő definíció éppolyan, mint újra elővenni egy házi olvasmánynak feladott Kosztolányit: a mondatok csak felnőttként, évekkel később nyernek értelmet. Hiába vártam aranysárga levelekre, fátyolos, reggeli ködre, illegális avarégetés nosztalgikus illatára, Nápolyban elmaradt az ősz. Váratlanul és kéretlenül lepte meg a világot a tél: múlt szerdán leszakadt az ég. És azóta is szakad. 

Aki sosem élt az „Appennini-félsziget mediterrán égövének” területén, csak halovány elképzelése lehet arról, mit jelent a „bőséges csapadék”. A kövér cseppekben zuhogó, hideg eső patakokká hízik az utcán, a régi, hepehupás macskakövek fényesek és síkosak, a domboldalakra emelt várost elmossa az eszelős víztömeg. Mint minden olyan vidéken, amely elsősorban a meleghez igazítja magát, itt is (a szokásosnál nagyobb) káosszal jár a rossz idő. A tömegközlekedés áll, a metró késik. Árkon, bokron, vízen át tapicskolok lefelé reggelente. A régi járdakövek csúszóssá válnak: első nekifutásra kétszer esem hanyatt egymás után. Sáros térddel és kabáttal, csigalépésben araszolok tovább az egyetem felé, kalandparkos élménnyé válik a központba jutás. Amikor enyhül az eső, felébred a szél: elszabadult ernyők és kalapok táncolnak a házak között mindenütt. A campus folyosóin ázott verebekként ücsörgünk órák után, várjuk, hogy csillapodjon a vihar.

Jól befűtött szobámról ábrándozva merészkedem ki végül, eltökélten szökdécselek egyik, még el nem árasztott járdaszigetről a másikra. Csuromvizes vagyok, mire hazaérek. Meleg szobáról pedig szó sincs. A fűtés még nem üzemel, a magas belterű, szigetelés nélküli házak szivacsként szippantják tele a falaikat hideggel. Két pulcsiban, takaróba bugyolálva tábortűzről álmodozom, igazi Robinson Crusoe-nak érzem magam. Nem én vagyok az egyetlen.

Nálam például nincs is fűtőtest, nyugtat az egyik barátom. Nálunk a légkondi tudna fűteni. Ha működne. Mi addig engedjük a forró vizet a kádba, amíg tiszta pára lesz a fürdő, aztán kinyitjuk az ajtót, hogy terjedjen szét a lakásban, jelenti egy másik erasmusos. A harmadik a kotyogóssal melegíti a kezét, ha már nem érzi az ujjait. Napi hat-hét kávét iszik azóta, teszi hozzá. 

A hét nagy része tehát fázással telik. Vasárnap reggel ébredek először napsütésre. Kitárom az ablakot, hálásan hunyorgok a fénybe. Az emberek kirajzanak. Nápoly népe ünnepel.

A napnak örvendezve egy barátnőmmel spontán kalandra indulunk Bagnoliba. A városrész félórás vonatút a központtól, és a Flegrei-mezőkre épült, amely egy kalderákból, kráterszerű képződményekből álló, kiterjedt terület a régióban. Többek között a Solfatara nevű alvó vulkáni kúpot is magában foglalja. Egy itt élő barátnőm szerint szinte mindennaposak a kisebb-nagyobb talajcsuszamlások, a hegy lábára épített házakat évente legalább egyszer renoválni kell. Motorossisakkal és jól felszerelt hátizsákkal az ágya alatt alszik. Mindenki folyamatos készenlétben áll egy esetleges evakuálásra. Az ókori rómaiak ezt a helyet tartották Vulcanus, az istenek kovácsa lakhelyének.

A „bagnoli” jelentése „fürdőcske”, és a kénes gázokról kapta a nevét, amelyek a vulkáni talajból rendszeresen törnek elő. Ahogy megérkezünk, megcsap a Büdösfürdőről ismert szag, a barátnőmnek lelkesen mesélek róla. Nagyon tetszik neki a „Stinky Bath” tükörfordítás.

A kénes fürdőkön kívül egy valamikori fémfeldolgozóról is híres a terület. A hatalmas, mára teljesen elhagyatott épületkomplexumot és az azt körülvevő, elvadult parkot zárva találjuk, tilos megközelíteni a gyárat. A tengerparthoz közel azonban egy magas és széles, kilométer hosszú mólót találunk, amelyről belátni az egész környéket.
 

Lélegzetelállító látvány: az indusztriális, brutalista monstrumok és a természet harmonikus kompozícióvá áll össze. A móló vége messze kinyúlik a tenger fölé – csaholó, sötét hullámok tépik a talapzatot, a szél fogai dühösen rángatják a kabátunk ujját. Az elemek vadak és elevenek körülöttünk, az ember alkotta betonépítmény szinte remeg belé. Összehúzzuk magunkon a rétegeket, dideregve, hosszan csodáljuk a természeti erők durva játékát.

Mire hazaérek, besötétedik. Másnapra visszatér az eső, hogy újra átmossa a megtépázott várost. Nemcsak a lakosság, az egész délolasz térség az elemek kiszolgáltatott rongybabájává válik. Az épületeket rengeti-rázza a talaj, a vulkánok folyamatosan mozognak, a tenger tajtékzik. Könyörtelenül bosszút áll az élővilág az elhódított területekért. A római–görög mitológia szeszélyes istenei kelnek életre – nem csoda, hogy ekkora kultusz övezte őket az ókori világban. Visszaszorulva a fűtetlen lakásokba, reménykedve, hogy lecsorog egy-két vékony napsugár két zivatar között, képzeletben hekatombát áldozunk mi is Jupiternek. Csík ködére és dermesztő reggeleire gondolok. Ki hitte volna, hogy jobban fogok fázni Nápolyban, mint otthon.