Tudom, melyik sütiző “turistacsapda”, hol tényleg finom a cornetto – pedig nem is eszek tésztaféléket –,ismerem a legaromásabb kávét, a legfrissebb pizzát, még a legjobb hűtőmágneses bódét is. Megtalálom a sikátorokon át kacskaringozó rövidítőket, egyik Arenellából a Lombardi-ra vezet, a másik a Portohoz, a harmadik a Garibaldira. Nem szorongok, mielőtt átkelek az úton, reflexből érzem, mikor muszáj kivárni, mikor magabiztosan végigmasírozni, akár dudálnak akár nem. Megszoktuk egymást, én és a dél-olasz káosz. 
Akkor érzem magam a legfurcsábban, mikor kikerülök belőle. 

A fagyos esőzések után az utóbbi időben megint tisztára fényezi az égboltot a Nap. Ahogy lenni szokott: a lakosság kiözönlik az utcákra, a turisták betódulnak a központ szűk tereibe. 
Csíki és cseh barátaimmal úgy döntünk, elhagyjuk a külföldi-koptatta sikátorokat egy rövid időre. A Nápolytól egy óra vonatútra levő kisvárost, Vico Equense-t nézzük ki úti célnak, amely nagyjából semmiről sem híres, így mi sem tudunk róla semmit. A Circumvezuviana nevű vonatra szállunk, amely a térség legnépszerűbb helyszíneit, többek között a Herculaneumot, a Vezuvot és Pompei-t is érinti. Nem épp kézenfekvő ezzel menekülni a turisták elől – összepasszírozva nyomorgunk a sok hátizsák között a vagonban. De csak Pompei-ig kell kibírni, itt az emberár kiözönlik a szerelvényből, az út másik felét kényelmesen zötyögjük végig. 

A vico-i állomás kong, se turistacsalogató hirdetések, se túlárazott éttermek a látókörben. Jó helyen vagyunk. Nem keresünk látványosságokat, elindulunk, hagyjuk, hogy vezessenek az utcák és a szimatunk – egy friss kávé az egyetlen cél előttünk. Ráérősen sétálunk a központ felé. A város Sorrentora és Caprira emlékeztet, de sokkal kevésbé közismert mint a hasonló partmenti települések többsége, alig kóvályog egy-két turista rajtunk kívül. Az utcákon helyiek sétáltatnak kutyát és sütkéreznek a egy-egy napfényes padon. Megnézünk néhány utunkba akadó templomot, csodáljuk a kilátást minden emelkedőről. 

Meredek, sziklás domboldalra emelt, takaros, színes házikók egymás hegyén-hátán, a kikötő körül simára mosott kövek és sötét homok, a hullámok zúgása mély visszhangot ver a magas parti sziklákon. Hihetetlen látvány a szikrázó kékség, a messzire nyúló horizont, a Vezúv halvány körvonalai, és Nápoly felsejlő foltjai a távolban. Nem ér el ide a zaja – hihetetlen csend van. Beleengedjünk magunk a szokatlanná lett, lassú nyugalomba, lassan andalgunk, nem tudni, merre. 
Egy játszótérre tévedünk, a mászkálók között narancs-, citrom- és mandarinfák állnak, minden most érik, tele van gyümölccsel a fű és az ágak is. Szorgosan leszüreteljük a legszebbeket, egymás után mászok fel a nagyobb fákra a termésért. 
 

Egy kiló naranccsal ülünk le kávézni. Utána elindulunk egy, a városkából kivezető úton, amely a központ régi épületei közül kisebb hétvégi házak és kertek közé vezet. Jól belátni az udvarokra, mindenütt baromfiak csipegetik a földre hullt, túlérett terméseket. Egyik ámulatból a másikba esünk – nem csak citrusféléket, de gránátalmát, khakit, kiwit, sőt, egyik kertben még banánfát is látunk. 
Hosszan sétálunk fel a domboldalon. Gyönyörködünk a természetben, a csendben, pár túlméretezett macskában, amik hirtelen az utunkba kerülnek. Éppen sötétedésre érünk haza.

A következő hétvégén Lengyelországból érkeznek látogatóim. Velük kénytelen vagyok a turistakerülés helyett eggyé válni közülük ismét: hétfő reggel a Vico-ba tartó járaton a tömeggel együtt mi is Pompeibe tartunk. 
Szinte nyitásra érkezünk. Még hézagos a sor, azonnal bejutunk, de ahogy telik a nap, egyre több csoport állja az utunkat. A beltéri múzeummal kezdjük, amely egyszerűen, de látványosan veszi végig a város történetét a megalapítástól egészen a végzetes vulkánkitörésig. Az első pár teremben csodálatosan megmunkált ékszerek, használati tárgyak és szobrok – utolsóban kővé dermedt emberi testek. Szó nélkül állunk előtte. A látvány valósággá változtatja tragédiája történetét. 
 

 
Kora délutánig járjuk a többezer éves utcákat. Labirintussá vált romok, egykori bazilika súlyos oszlopdarabjai, előkelőségek kerti szökőkutai, férfi és női fürdők, még ma is látványos freskók mindenütt. 

A leginkább várt attrakciót, a nagy amfiteátrumot hagyjuk utoljára. Megbabonázva forgatjuk a fejünk. Próbáljuk megérteni az időt, elhelyezni a várost a múlt homályba vesző horizontján, de még 1972-ig, az itt tartott, méltán híres Pink Floyd koncert idejéig is alig látni el. 

Egész nap folytathatnánk a bolyongást, de hirtelen ötlettől vezérelve arra jut a társaság, hogy menjünk Salernoba, hiszen közel vagyunk. Ebben megegyezve várjuk a vonatot – hogy az utolsó pillanatban ráeszméljünk, hogy rossz állomáson vagyunk. Uccu neki, fél órás ügetés. De végül fújtatva-lihegve elérjük a szerelvényt. Mire megpihenünk, ott is vagyunk. 

Salerno központjában furcsán idegen kép tárul elénk. Magas, nyugat-európai neoklasszicista épületek állnak katonás rendben, közöttük szellős, tágas sétálóutcák, pálmafákkal szegélyezett kétsávos utak. Megbámulom a szemétmentes sarkokat, az átlagos hangerővel beszélő embereket, a robogó-erdők híján üresnek tetsző parkolókat. 

Átvágok a piroson, hangosan rám dudálnak, megszeppenve rájövök, hogy itt ez teljesen illegális. Ahogy nézelődni kezdünk, egyre távolabb érzem magam a megszokott világomtól. Végigjárjuk a tengerpart széles sétányát, megcsodáljuk a karácsonyi vásárt, belélegezzük a sós tengerszag és a forraltbor számunkra összeférhetetlen illatát. A városban fényinstallációk kiállítása zajlik, a tereken tarka lámpácskák ragyognak mindenütt, virágok, dinoszauruszok, istenségek alakját öltve.

Estére érünk vissza a Garibaldiba, rajongva üdvözlöm az otthonos közeget. Ráérősen megyek hazafelé a megszokott emelkedőkön – már se izomláz, se lihegés, meg se kottyan a meredek domboldal. Az utcára felállított ruhaszárítókban gyönyörködök, a tarka graffitikben a házak oldalán, a tárva-nyitva hagyott ajtókon és ablakokon kiszűrődő olajsistergés-, tányércsörömpölés-, harsány esti beszélgetés töredékeiben. Az intimitás, a rendezetlenség mély személyessége, ami először riasztónak tűnt, most  biztonságot ad – hiszen hogy is lehetne veszély, ha mindenki ennyire bízik a környezetében. Én is kiérdemeltem a bizalmat: nem vagyok már kíváncsi tekintetek áldozata. Szépen, láthatatlanul férünk meg egymás mellett, ebben a nagy, közös világban.  Most döbbenek rá, hogy mennyire a maga képére formált Nápoly.