Persze ők sem kímélik a “sznobista északot”, akik eladják magukat a nyugati turizmusnak, és még őket tartják barbár népnek. Lelkes felháborodással panaszkodnak, a sértettség mögött titokban egy kicsit büszkén. A ‘mássággal’ járó függetlenség  a ‘neapolitan-lét’ szerves része, a városi kultuszhoz tartozik. A lokálpatriotizmus nagyon élő jelenség. 

Kék-fehér színekben jár a város, minden teraszon zászlók, minden ablakban ‘N’ betűk. 
Ennek a rajongásnak pedig két szent figura a megtestesítője. 

Az első San Gennaro.
San Gennaro a város védőszentje, bár életéről nagyon keveset tudni. A Nápolytól nem messze fekvő Benevento püspöke volt, majd keresztényüldözések áldozata lett. A legenda szerint a halott vérét egy hithű asszony gyűjtötte fiolába, titokban adta át a keresztény papoknak. Ezt azóta is őrzik, és “nápolyi vércsodaként” hivatkoznak rá,  az alvadt vér ugyanis évente kétszer, május elején és szeptember 19-én folyékonnyá válik, majd egy hét múlva sűrűsödik vissza. Az itteniek úgy tartják, ha nem történik meg a csoda, az katasztrófát jelez. Legutóbb a háború kitörésére figyelmeztetett, magyarázza egy helyi idegenvezető eltéveszthetetlen dél-olasz akcentussal. Azelőtt a COVID-ra. De idén folyékony volt, úgyhogy nem lesz semmi gond, nyugtat meg. Lehet, hogy másnak ez vicces, de nekünk nagyon komoly. Mindig hozzá imádkozunk.  És csak nápolyi nyelven.
San Gennaro imádatát nem sajátítja ki az egyház – arcát és nevét éttermek, graffitik, képeslapok és szuvenír-zoknik veszik magukra – és mint tudjuk, nem csak Nápolyban. 
Az imádatot mint gyakorlatot sem sajátítják ki maguknak a nápolyi katolikusok. 

A szentekével egyenrangú vallásos áhítat tárgya a foci – és főleg Maradona. 
Talán nem kell bemutatni az ikonikus Forza Napoli egykori labdarugóját, “Isten kezét”, ahogy itt hívják. Maradona nem ‘csupán’  világhírű focista, hanem identitásképző eleme is az itt élőknek. Nem csak hogy mindenki ismeri, de mindenki ereklyeként hordozza magában a nevet és arcot, sokan a szó szószoros értelmében is. 
 

És ha esetleg nincs is az embernél semmilyen fizikai ereklye, akkor sem feledkezhet meg a szent arcról: házfalakról, boltokból, ruhákról, vendéglátó-egységek dekorációról, oltárok képeiről köszön vissza. 

A populáris kultúra, éppen úgy mint a magas művészetek, együtt emelik a város szentjei közé. 
Napolinak két őrzője van, erősíti meg az idegenvezető. Maradona az első, San Gennaro a második. Ők tartják össze a várost. 
Nem értem, mire gondol, ám idővel körvonalazódik. Nápoly zűrzavarát két féle esemény képes egységgé rendezni: a vallásos ünnepek, és kiváltképp a szeptember 19-i San Gennaro-nap, amelyet volt alkalmam végigkövetni ideérkezésem másnapján. A felhígult vért tartalmazó fiolát ceremonikusan hordozzák végig a városon, hirdetik a csodát. Hosszú sorokban vonulnak az emberek, katonaruhában, népviseletben, egyházi öltözékben, trombitaszóval, zászlókkal – csíksomlyói búcsúra emlékeztető menetben. 
A másik összefogó esemény talán kevésbé ceremonikus – de a hangja és hangulata átsző minden egyes sikátort: a Forza Napoli meccsei. Ilyenkor mindenhova vetítőket állítanak fel, tömegek zsúfolódnak össze az utcán a képernyők elé. Ha,  Istenments’, nem is követem az állást, az üvöltés tónusából könnyedén leszűröm, hogy nyerésre áll-e a csapat. A lakótársaim káromkodása és az ajtócsapódások erélyessége alapján most már pontosan meg tudnám tippelni, mikor mennyi az állás. 

December 7-én a várva-várt Nápoly-Juventus mérzőzés alkalmából beülünk mi is egy étterembe egy társasággal. Én érkezek meg először, gyorsan lefoglalok egy asztalt. Ugye, lesz vetítve a meccs, kérdem óvatosan. Sértett tekintet a válasz. Még szép. 
    Már rendezgetik a teret, hátrébb tolják a székeket a tévéképernyőtől, hogy jobb legyen a rálátás. A hely egyelőre csendes, de a pincérek arcán látni, ahogy lelki erőt gyűjtenek egy teltházas estéhez – vagy lehet, hogy csak a játék előtti izgalmat értem félre naívan. 
Ahogy a mérkőzésre kapcsolanak, egyik pillanatról a másikra megtelik a terasz.  Két lövés között mindenki csendben figyel, helyzeteknél egyszerre csikorognak a fogak és a székek. A mellettünk levő kocsmában egy-két másodperccel előrébb jár a meccs, az ő kollektív üvöltésükből már tudjuk, hogy készülni kell valamire. 
Az első gólnál ledermed Nápoly egy pillanatra. Megtorpannak a járókelők és az autók, a sofőrök a nyakukat nyújtogatják az útmenti bárok teraszai felé, hogy követni tudják a történteket. Visszajátszás, igen, érvényes, nagy, ropogós 1-0. Őrjöngő ünneplés veszi kezdetét, felpattannak a drukkerek, nem csak a torkok, de a robogók és kocsik dudái is hosszan hirdetik a sikert. 
A végén győzelemittas csatakiáltással konstatálják a 2-1-es eredményt. Taps, fütyülés, megkönnyebbült összenézések. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy megtelt, ki is ürül a hely. A ceremónia véget ért, az élet folytatódik, az éttermek zárnak, de együtt ünnepel a dél-olasz világ. 

A szakrálissá emelt gólörömöt figyelve arra jutok, hogy a legnagyobb rajongás-kultusza mégsem Maradonának vagy San Gennaronak van, hanem a rajongásnak magának. A nápolyi emberek imádnak imádni.
A ceremóniáknál sokkal beszédesebbek a város sikátorait ellepő kis, privát oltárok. A rozoga, sokszor kézzel összerakott vitrinek mögött szentek, az utcában élt elhunyt emberek vagy ikonok állnak gyertyákkal, lámpákkal, fényfűzérekkel kivilágítva.
 

Sokáig zavarba ejt az ismeretlen arcok, sportolók és bibliai szereplők együttese. Olykor hitetlenkedve, máskor szórakozottan sétálok el egy-egy ilyen kirakat előtt. 
De mostanra megértettem, miről is szól ez az egész. A hitgyakorlás egy teljesen új szemlélete tárult fel előttem. 
A földi és égi dichotómiát ha nem is megtöri, de összemossa a helyi kultúra – vallásossá emeli a profánt, emberivé teszi a túlságosan magasztost. Lehozzák a szentjeiket maguk közé, a halottaikat pedig egy helyen őrzik velük. Mindebben semmi szentségtörő vagy tiszteletlen nincs – egy eltemetett családtag, Maradona, Szűz Mária és San Gennaro ugyanabban a Mennyországban foglalnak helyet.

A vallásnak ez a fajta felfogása megengedi a híveknek, hogy szabadon, magukhoz közeliként éljék meg a hitet a mindennapi létben ahelyett, hogy a templomok riasztó csendjébe szorítanák azt vissza. A misztikus valóságos, az idegen ismerős lesz , és San Gennaro folyékonnyá váló vére épp olyan átélhető ünnep marad, mint egy Forza Napoli mértkőzés győzelme.

 A neapolitanok a merev struktúrák helyett nyitott keretet adnak mindennek. Nem csak a vallást, az élet valamennyi területét ez a mentalitás hatja át. Elmosódó határok, átértelmezhető szabályok, szabados életvitel – de mindezt valami olyan elemi öntudatosság és értékrend övezi, amely rendszerbe foglalja a káoszt. 
Tanulom ezt a világszemléletet, és azt remélem, mikor hazajövök, magammal hozhatom. Káosz ide vagy oda, erre a fajta szabadságra valamennyiünknek szüksége lenne.