A műfenyőrengetegek között Nápoly nem feledkezik meg a saját adventi hagyományáról sem. December elsején az emberek lázasan fognak neki a családi „presepe” megalkotásának.

A presepe szó szerinti jelentése jászol vagy istálló, ebben a kontextusban pedig Jézus születésjelenetének miniatűr, kézműves makettjét jelenti. Tradicionálisan minden család közösen rakja össze a maga „presepe”-jét, azaz az istállóból, jászolból és a jól ismert betlehemi történet fontosabb szereplőiből álló kompozícióját. A kellékek és „alkatrészek” látványosságszámba mennek Nápolyban, olyannyira helyi kuriózumnak számítanak, hogy külön kiállításokon tekinthető meg egy-egy monumentális alkotás. 

Az óváros turistacsalogató negyedeiben pedig egész utcasorokat foglalnak el az apró, faragott Jézuskákkal, Máriákkal és mindenféle többé vagy kevésbé indokolt szereplőkkel meg elemekkel telezsúfolt üzletek. A leghíresebb betlehemes utca a Centro Storicóban található Via San Gregorio Armeno, amely kizárólag ilyennek ad helyet egész évben. A makettek gyakran egyedi és értékes darabok, sok családban féltve őrzött kincsnek számítanak, amelyek a tradícióval együtt generációról generációra szállnak. 

Pont ez a személyes, intim kapcsolat lehet az oka annak, hogy minden presepe személyre szabott. Sokak számára presztízskérdés, hogy minél látványosabb, nagyobb, részletgazdagabb művet rakjanak össze – ők válogathatnak elektromos, világító, mozgó, éneklő figurák, hatalmas, félszobányi építmények közül is. Van, aki szigorúan a Szentírást követve rekonstruálja a jelenetet, másoknak azonban a személyesség a fontosabb, az ő jászluk körül a háromkirályok helyett Maradona, Andrea Bocelli, Mandela vagy más, számukra nélkülözhetetlen karakter üdvözli az újszülött Megváltót. 

Az autentikus, vallásos gyakorlat elég rugalmassá vált az évszázadok során ahhoz, hogy befogadja a kevésbé hiteles szereplőket is, és attól sem idegenkedik, hogy a piros kosztümös Mikulásokat és rénszarvasokat megtűrje maga mellett. A régi és a modern egy egészen furcsa, nagyon „nápolyias” egyvelege jellemzi tehát a délolasz adventet.

A mi adventünket is hasonló keveredés hatja át. Erasmusosokként mindenkinek egy kicsit mást jelent a karácsonyi várakozás. Persze sok a hasonlóság is, hiszen alapvetően mindannyian európai, keresztény kultúrkörből érkezünk, de azért megvannak a nemzeti vagy családi specifikumok, amiket, úgy érezzük, a leghitelesebben az otthoni ízeken keresztül lehet megidézni. Egy kisebb társasággal hálaadásnapi vacsorát – vagy ahogy mostanában hívják, „Friendsgiving”-et – rendezünk a december 1-ét megelőző csütörtökön. Lengyel, magyar, cseh és olasz diákokkal ülünk össze, hogy megünnepeljük e híresen tengeren túli, idegen hagyományt.

A vacsorára mindenkinek valami otthonit kell vinnie, de én személy szerint utolsó pillanatban értesülök erről a részletkérdésről, így nem jut időm (energiám, kedvem) főzni. Kiengesztelésképpen bevásárolok aszalt datolyából és cukormázas mogyorófélékből, amelyek itt hagyományosan karácsonyi édességek. A lekenyerezés beválik, a társaság kegyesen elnézi a mulaszást.

Végül csíki barátomnak segítségére lehetek egy nagy fazék jó, magyar–román konyhát eggyéolvasztó puliszka elkészítésében. A tetejére túró híján parmezánt szórunk, igazi kulináris különlegességet mutatunk be a többieknek. A vacsoraasztalra a mi komplex fogásunk mellé lengyel pierogi, cseh krumplisaláta és egy tepsi lasagne kerül. Gyönyörködünk a roskadozó asztal látványában, ennyi ételt rég láttunk, ennek fele biztos, hogy megmarad.

Elkészülnek a szemléletes fotók, majd körbeüljük az asztalt. Tudja valaki, mi a szokás evés előtt hálaadáson? Kulturálisan semmi közünk nem lévén a hagyományhoz – apropó amerikanizáció –, segítségül hívjuk az internetet. Különösebb hagyományt nem találunk, helyette a kultusz eredetét dobja ki a kereső: a tizenhatodik századi amerikai kolonizálók a legenda szerint egy vacsorával köszönték meg a wampanoag indián törzs vezetőinek a segítséget eligazodni a „lakatlan” földrészen – mielőtt egy századdal később leigázták őket.

A kiábrándító história egy pillanatra szembesít az egész helyzet abszurditásával: nagy többségben közép-európai társaság lévén, generációs traumaként hordozva magunkban elnyomás és nemzeti veszteségek emlékét, otthoni ételeinket esszük az amerikai gyarmatosítás emlékére. Nápolyban. Éljen a globalizáció, emeljük a poharunk, nevetünk magunkon, mi mást tehetnénk.

Végül felépítjük a saját rituálénkat: minden fogás előtt köszöntőt mond valaki, amelyben hálát ad, kiszolgálja a többieket, a szakács pedig bemutatja a főztjét. Körbeadjuk a tálakat, ismerkedünk az új ízekkel, az új kulturális élménnyel. Hálát adunk, hogy megkaphattuk ezt az ösztöndíjat, hogy megismerhettük a várost, hogy megismerhettük egymást. A soknyelvűségért, a hagyományokért, amiket tanultunk, a közös hagyományokért, amiket kitaláltunk magunknak. Azért, hogy itt ülünk, négy ország hét képviselője, különböző háttérrel és csomaggal a puttonyunkban, és lám, a különbözőség elpárolog a közös tapasztalatok melegében. A terített asztalon kultúráink miniatűr makettjei alkotnak egy nagy egészet, amiben mindenki ugyanannyira van jelen.

Az este hosszúra nyúlik, a sok maradékra vonatkozó aggodalom megcáfolódik – a pierogi, krumplisaláta, lasagne és puliszka, úgy tűnik, együtt az igazi. Egy morzsát sem hagyunk magunk után. Kajakómásan kászálódunk össze, hogy közös erővel felszámoljuk a mosatlanhegyeket éjjel három órakor.

Nagy ölelésekkel veszünk búcsút egymástól, további nemzetközi vacsorák ígéretét belengetve. Hazafelé bandukolva a nápolyi sikátorokban csicsás Mikulások és ókori templomok között, kelet-közép-európai ízekkel a számban még egyszer megköszönöm, hogy ennyire színes a világ körülöttem, és hogy a féltett kulturális kincseinket nemcsak hordozni tudjuk, hanem megosztani is.