Március végén mégis azon kapom magam, hogy egy pesti bérház lépcsőin rohanok bőrönddel a kezemben éjjel négy órakor, hogy miután nem szólt az ébresztőm, valahogy tizenöt perc alatt varázsoljon a reptérre egy utolsó pillanatban hívott Uber. 
Mert Nápolyba megyek. 
Vicával.

Kiderült, hogy pár fős csoportoknak szervez afféle családias kirándulásokat Campia, azaz Dél-Olaszország környékén különböző tematikák mentén, és most éppen a város ókori római hagyatékát járja be egy háromtagú család és három középkorú, világjáró nő társaságában. Ebbe a csapatba kapok meghívást február végén, éppen Nápoly gyászolásának legsötétebb szakaszában. Ahogy esély kínálkozik viszontlátni hűséges szerelmemet, mérlegelés nélkül igent mondok rá. Loholok Nápoly után. A budapesti reptérre. 

Még bemutatkozni sincs idő, amikor tizenöt perc késéssel, adrenalintól kóvályogva megérkezen. Minden rendben és időben lezajlik, de a kezdeti pánikból nehezen ocsúdok.

Csak akkor nyugszom meg véglegesen, amikor a felkelő nap fénye beragyogja a  pálmafák tépett üstökét, és a gép nagy döccenéssel landol a termékeny, olasz földön. A világ rendje visszaáll: a Vezúv még mindig mélyen alszik a puha terra rossára hajtott fejjel, a házak még mindig buján egymáshoz tapasztják graffitikkel tarkított oldalukat és zsúfolt, napos teraszaikat. 

Első megállónk azonban nem Nápoly, hanem Benevento, a kisváros, amely San Gennaro püspöki székhelye volt. Itt a Duomo di Beneventóba és egy ókori termálfürdő, majd egy színház romjaihoz látogatunk, végül pedig aTraianus diadalívét nézzük meg. 

Vittorio, Vica régi barátja vezet minket végig a városon. Elegáns, ízig-vérig olasz úriember, akinek udvariassága és szívélyessége még úgy is félreérthetetlenül hízelgő, hogy egy szót sem beszél magyarul vagy angolul. Vica fordítja nekünk a látványosságokhoz fűzött magyarázatát.

Benevento a boszorkányok városa. Eredetileg Maleventónak, azaz „rossz szél”-nek hívták, később a rómaiak beneventónak, azaz „jó szél”-nek keresztelték – kissé álszent módon, ugyanis ottlétünk alatt végig csontig hatoló, fagyos szél vacogtatja végtagjainkat. 

Ebéd után kipróbáljuk a helyi „stregát”, a boszorkányok italát, egy gyógynövényes, kávéba keverendő, erős likőrt. Én kevésbé lelkesedem érte, de a társaság többi tagja készséggel bevásárol későbbre is.

Innen Capuába megyünk tovább, az Anfiteatro Campano romjaihoz, amely a Colosseum után a második legnagyobb római amfiteátrum egész Olaszországban.
 

A több ezer éves komplexum hihetetlen állapotban maradt fenn, és lélegzetelállító építészeti bravúr. Ősi kövekből magasra emelt, többszintes lelátók, árkádok kecses, ívelt sorai, a játéktér alatt bonyolult alagsor-hálózat. Monumentalitása egyszerre kápráztató és rémisztő. Nem csak a római kor építészeti emlékét őrzi – az arisztokrácia mérhetetlen rongyrázásával, a társadalmi osztálykülönbségek mértékével is szembesít. (Lám, milyen ősi minta alapozza meg a stadionépítés művészetét…) 

Kora estére érünk Nápolyba. Torkomba szökik a szívem, ahogy a mikrobusz végighalad a Via Marinán, el az egykori egyetemem épülete előtt, befordul a jól ismert keskeny sikátorok egyikébe, hogy aztán az Umberto Galéria előtt álljon meg. A szállásunk, döbbenetemre, a galéria legfelső emeletén található, ablakából belátni az épület dekoratív padlózatát a turisták nyüzsgő-hangoskodó hangyabolyában. 

Vacsorára a társaság helyi hagyományos street foodot, cuoppo di frittit eszik, olajban kisütött tenger gyümölcseiből és szezonális zöldségekből álló tálat, én pedig tradicionális kolbászt és friariellit (brokkoliszerűség, amellyel Nápolyon kívül sosem találkoztam). 

Egy szupermarketbe tett rövid sétával zárom a napot. Nincs szükségem semmire, de végtelenül otthonos érzést nyújt az utcák, üzletek, ételek jól ismert illata. Áhítattal lélegzem be újra Nápolyt.

Másnap Chiaia nemrég felújított metrómegállójából indulunk útnak. Hátraszegett fejjel, hitetlenkedve szemléljük az impozáns, múzeumszerű föld alatti teret. Egy egyszerű aluljáróra számítunk, helyette pedig ófehér szobrok, freskók (szó szerint) kicsavart falak között találjuk magunkat. 
 

Innen Vergilius, a Római Birodalom és azt hiszem, a világirodalom egyik legnagyobb költőjének sírjához látogatunk. Csupán néhány megálló Chiaiától, és mégis, hihetetlen módon még a környéket sem ismerem. Mit csináltam itt fél éven át?! 

A sírbolt egy kertben található, egy kiépített sziklaormon. A parkot magas, öreg fák szegélyezik, zöldülő szakálluk kecsesen libben a reggeli szélben. Hexameterben suttognak a levelek, Vergilius sorait kántálják léptünk ritmusára, ahogy lihegve kapaszkodunk fel az emlékműhöz. 

Kis, díszítetlen kőkupola őrzi emlékét, melynek közepén egy papírfecnikkel teli urna áll. Vergilius teljesíti a kívánságokat, magyarázza Vica. Hagyhatunk üzenetet neki. 

A kupola keskeny ablakába könyökölve, Nápoly végtelen, szedett-vetett házsorait számolva megfogalmazok a költőnek pár gondolatot. Sajnos nem árulhatom el, mit. 

Még ücsörgünk a park csendjében egy keveset. Beszélgetni kezdünk Vicával és pár útitárssal arról, hogy kinek mit jelentenek az ilyen kirándulások. Sokfélék és sok felőlről vagyunk, de ugyanazt mondjuk mind: szivacsként kell működni, magunkba szívni minden újat. Ettől válik végtelenül gazdaggá a lélek és az egész létezés.

Tovább diskurálva kerekedünk fel. A következő megálló Posillipo, ahol egy csoporthoz csatlakozunk a Grotta di Seiano hosszú, római korban épített alagútja előtt. A több ezer éves járat egy dombot átvágva köti össze Posillipo két kikötőjét, tehát elsősorban a szállítás megkönnyítését szolgálta. Negyven percbe telik átsétálni rajta.

A túloldalon egy kertbe érkezünk, a Pausilypon archeológiai parkba, ahol egy impozáns ókori villa és magánszínház maradványait tekintjük meg.
 

Mire visszaérünk az alagúton át, mindenki fájlalja már valamijét, de megembereljük magunkat, és kitartóan lesétálunk a posillipói természetvédelmi területhez tartozó Gaiola-partra. A tavalyi év utolsó fürdésére itt került sort még novemberben. Csak olyanok jönnek ide, akiket valóban érdekel a város minden arca. A sziklás-kavicsos talaj alól apró, vaskos levelű növények nyújtogatják karcsú nyakuk kíváncsiskodó gyöngytyúkok módjára. A mesterséges zajok megszűnnek – Nápoly állandó zsivajának híre-hamva sincs. Csak a hullámok monoton lüktetését és egy sirály olykor felharsanó kacagását hallani. Hosszú ideig csak állunk, nézzük a tengert és a szemben található két sziklaszirtet, melyeken egy ókori villa áll gazdátlanul. Azt mondják, átok ül rajta: minden egykori tulajdonosa korai és tragikus halált halt. Mára senki nem meri megközelíteni. Állítólag szellemek vagy boszorkányok lakják. 

Nápolyba visszaérve a Castel dell’Ovónál, vagyis a „Tojáskastélynál” folytatjuk a felfedezést. A város első kastélya ez, melynek alapjait az időszámításunk előtti 6. században letelepedő görögök állították. Ez maga Nápoly megalapítása is egyben. A nevét egy legenda alapján kapta, mely szerint Vergilius egy tojást helyezett el a kastélyban, azt jósolván, hogy ha eltörik, az a vár pusztulását jelzi majd. 

Jelenleg a belső terek nem látogathatók, de átsétálunk a hídon, amely a várat övező kikötőbe vezet. A negyedben most kicsi, meghitt éttermek és kávézók sokasága áll, mindenhol a halászok friss fogásait kínálják. Egy vízparti teraszon költjük el a közös estebédet. 

Naplemente előtt pár perccel sietősen hagyjuk el az éttermet, hogy a siklóra szállva egy kilátóponton gyönyörködhessünk a vörös és lila színekbe öltözött városban, valamint egy újonnan átadott Parthenopé-szoborban. Ám a tetőre érve akárhogy meresztjük a szemünket, a szirén mását sehol sem látni. Tétován körözünk egy darabig, de végül feladjuk a keresést. Visszafelé menet Vica megkérdez két biztonsági őrt, mégis mi történt a titokzatos szoborral. A két férfi értetlenül csóválja a fejét, nem tudnak ők semmiféle szoborról. De hiszen a fotó! Vica felmutat egy képet, azok pedig összeráncolt szemöldökkel néznek körbe, maguk is elbizonytalanodva. Ki tudja, miféle csodát művelt itt a szépséges Parthenopé az éj leple alatt. 

Ám csoda helyett arra jutunk, hogy a fénykép nem valós, mesterséges intelligenciával generált. A szirén szobra – bár létező alkotás – sosem volt a kilátó közelében. A naplementében lubickoló hableányról le kell hát mondanunk ezúttal.

A társaság vásárolgatni és fagyizni indul, én viszont a Centro Storico felé veszem az irányt, hogy tiszteletem tegyem legkedvesebb nápolyi emlékeim színterén: a szedett-vetett Beer Barban.

Egyetlen közeli barátom van még itt. A régi törzshelyünkre érkezve a pincér azonnal előttem terem, és széles mosollyal szól, hogy hozza a fehérborom. Meghatódva biccentek: még mindig emlékszik rám. Hosszan nosztalgiázunk és mesélünk egymásnak. A viszontlátás olyan önfeledt és természetes, hogy úgy érzem, álom volt a hazaköltözés, és valójában végig itt voltam.