A holtponton túl

Kiírni magamból… Ugyan mit? Minek és miért? Segítek azzal bárkinek is? Nos, nem tudom, néha voltam a holtponton túl, nem nagy ügy, sok személlyel megtörtént, nem vagyok kivétel. Egyvalami azonban figyelemre méltó ebben az állapotban: a fókusz. A szervezet mintha tudná, érezné, még bírnia kell! Azt nem tudja, meddig – még egy kicsit, mondogatjuk olyankor magunknak. Pattanásig megfeszült elme, idegek és test. A koncentráció talán lankad, de a testnek bírnia kell.
Tusványos – nyár, hétköznap és hétvége, illetve reggel és éjjel egybefolynak. Van valami beteges élvezet benne. Érezték már, tisztelt Olvasók? Talán ezt hívják altruizmusnak?! Nem szeretem az „izmusokat”, függőségként tartom számon. Függeni pedig nem jó! Vajon megszokás? Dosztojevszkij, a világirodalom egyik legnagyobb alakja azt mondja, az ember mindent képes megszokni. Valóban lehet ebben valami.
Tényleg, ha már itt tartunk, és így szóba hoztam, Önök hogy állnak a függőségekkel? Ja, persze, elfelejtettem, hiszen nincs, vagy ha mégis, jól álcázzuk. Tudom, nem divat ezzel hencegni, mélyen a társadalomban gyökerezik, és a tudatalattinkba száműzzük, olyan ez, mint az érzelmek, nem nyilvánítjuk ki.
Lényeg. Lényeglátás. A lényegre való tapintás a holtponton túl, ahol már nincs helyük
az elmét megosztó egyéb gondolatoknak. Igen, ez egyfajta megfeszített és állandó készültséget jelent. Nem, nem lehet a végletekig feszíteni a húrt. Néhány holtpont után meg kell adni a testnek, szellemnek és léleknek, ami jár. Bizony, pihenni kell. Túl azon, hogy pihenünk, ideig-óráig tényleg lényeget látunk azokban a pillanatokban, tetszik vagy sem, hirtelen a legnagyobb buli közepén is magunk vagyunk, és szemléljük a körülöttünk nappal véresen politizáló, éjjel pedig – mondjuk úgy – kikapcsolódni vágyó egyedeket. Csodálkozol, néha az emberek mennyire képesek kivetkőzni magukból, nappal az előnyösebb arcukat mutatják, éjjel pedig a szintén előnyös, de jóval állatiasabb énüket. S te, illetve én ott állunk kiégett aggyal, két holtpont között, és a semmibe révedő tekintettel eltöprengünk: vajon nem ugyanazt csináljuk? De mindegy is, végül csak arra tudunk gondolni, hogy pihenni kellene, még a következő holtpont előtt.

Vlaicu Lajos

: an accessible web community