A mai fiatalokat semmi sem érdekli. Nem olvasnak semmit. Dolgozni sem akarnak. Ismerős mondatok? Amikor ezt hallom, mindig késztetést érzek a cáfolatra, mert szerencsére munkámból adódóan rengeteg olyan fiatallal találkozom, akik nem illenek bele a fenti kategóriákba.
Hétvégén egy vállalkozói készségfejlesztő képzés záróeseményén vettem részt, és lenyűgözve hallgattam a középiskolások eredeti, innovatív vállalkozásötleteit, érvelésüket elképzeléseik mellett, magabiztos válaszaikat, tudatos jövőképüket. Erre a tréningre majdnem százan jelentkeztek. Elkezdtem számolni fejben. Mondjuk van a megyében nagyjából kétezer tizenegyedikes diák (ennek a korosztálynak szólt az említett program, és a számolásban is maradjunk ennél az évjáratnál), közülük legalább száz tehát motivált abban, hogy többet megtudjon a vállalkozói létről és önmagáról. Mellettük biztosan van legkevesebb 200-300 fiatal, aki néptáncol. Legalább ennyien, de talán jóval többen aktívan sportolnak. Továbbá legyen száz azok száma, akik zenélnek és ugyanennyien biztosan vannak, akik egyéb művészeti ágakban tevékenykednek, fotóznak, festenek, írnak stb. Tantárgyversenyekre, üzleti versenyekre járnak rengetegen. Sokan önkénteskednek is szociális szervezeteknél, gyermektáborokban, színháznál. Apropó színház, majdnem biztos, hogy sok tizenegyedikes jár például színjátszó körbe, és bizony jó páran olvasnak is. Ha összeadjuk a számokat, amelyek szerintem inkább alulról súrolják a valóságot, semmiképp nem jön ki a „mai fiatalokat nem érdekli semmi” eredmény.

Persze vannak, akiknek nem igazán lehet felkelteni az érdeklődését az iskola, a műveltség, a kultúra iránt. De szerintem ez negyven évvel ezelőtt sem volt másképp. Hajlamosak vagyunk gyermekkorunk valóságát átszínezni, a nosztalgia gyakran szebbé varázsolja a múltat (vagy a rossz élmények sötétté, de maradjunk most az elsőnél). Őszintén, egy negyven évvel ezelőtti osztályban sem olvasott mindenki szünetben József Attilát és elalvás előtt Dosztojevszkijt. Akkor is voltak többen, akik nem jártak színházba, fogalmuk sem volt a koszinusztételről, nemhogy Európa fővárosait, de a szomszédos megyéket sem tudták volna felsorolni. Nem butaságból, hanem mert nem érdekelte őket. 
Nem lehet, hogy az arányok ugyanazok maradtak, csupán az érdeklődés tárgya és iránya változott? Mert a fiatalokat most is sok minden érdekli, de nem feltétlenül az, amiről a felnőttek azt gondolják, hogy fontos. Szüleik, tanáraik többnyire nem követik őket az érdeklődésükben, ismeretlen számukra az, ami lázba hozza, foglalkoztatja őket – legyen az anime-kultúra, zene, slam poetry, influenszerek, klímaváltozás stb. –, ezért legyintenek, és azt mondják, hogy ez semmi. A fiatalok olvasnak is, de nem úgy és nem azt, amiről a felnőttek azt gondolják, hogy kell. Lehet, hogy nem Wass Albertet, hanem Leiner Laurát telefonról, de „fogyasztják” az írott szót. Dolgozni is fognak, csak nem úgy gondolnak erre, ahogy a szüleik és nagyszüleik, mert nem akarnak belegebedni a robotba, és még jól is akarják érezni magukat a munkahelyen. 
Szóval mi lenne, ha a kezdőmondatokban a „semmit” felcserélnénk a „mással”? A mai fiatalokat más érdekli. Mást olvasnak. Dolgozni másképp akarnak. Ezek az állítások inkább fedik a valóságot és a kapcsolódáshoz is több kapaszkodót nyújtanak. Ha nyitottan fordulnánk feléjük, valószínűleg hamar kiderülne, hogy ez a más minden, csak nem semmi.