Tamási Áron és a magyar nyelv

A két Szervátiusz Tamási sírkövét faragja | Fotó: Nagy P. Zoltán

Nyelvtörténeti, stilisztikai, nyelvjárástani munkák is igazolják, mily jeles művésze, alapos ismerője volt anyanyelvünknek, azon belül a székely nyelvjárásnak. Iskolások anyanyelvi versenyén napjainkban is Tamási Áron az egyik legtöbbet idézett szerző. Születésének 125. évfordulója (szeptember 20.) alkalmából a kiváló stilisztára és nyelvünk oltalmazójára is illik emlékeznünk.
Többen és többször leírták tanulmányokban és elmondták előadásokban, hogy a székely nyelvjárás alapos ismerője volt. Nyelvjárástani egyetemi jegyzetben olvasható például: „Különösen Tamási Áronnál figyelhető meg, hogy a jellemző tájszavak és székely nyelvjárásiasságok finom, művészi használatával állandóan érezteti a székely környezetet, anélkül, hogy ez bántóvá vagy modorossá válna. Bizonyság erre az itt következő néhány mondata is Ősvigasztalás című színpadi művéből: „Kicsi üdő múlva eszreveszem, hogy a jegyző úr erősen vigyázkodik a szobában s arcája (…) halovány-szigorú. De mingyárt reajöttem, hogy a törvényt fedezte fel, s most azon akad el, hogy a hóltat nem kémlelték meg, pap nem zengedezte el, s nem is fődbe temetődött, hanem a tűz égte el (…)”. Nemcsak nyelvjárástani, hanem még más nyelvészeti, stilisztikai tanulmányokban, tájszótárakban vagy a magyar nyelvről az írók, költők vallomását tartalmazó kötetekben is találkozhatunk Tamási Áron nevével. Például: „Az 1949-ben megírt Bölcső és Bagoly című önéletrajzi regényében az expresszionista jellegű részletek legtöbbször csupán úgy hatnak, mint a székelyek sajátos gondolkodásának játékos vagy komoly villódzásai. Ilyen például az a részlet, amely leírja, hogyan birkózik a hatéves székely legényke sarjúgyűjtéskor a felnőttek számára készült szerszámokkal: „Az irdatlan villával a kezemben nagyokat botlottam, de azért haladtam elég jól, mert megakartam mutatni, hogy mit tudok. Sokszor eszembe jutott, hogy bár annak a nagyvillának is volna egy fia, amellyel könnyebben dolgozhatnám. De ha a villának fiat kívántam, akkor a gereblyének unokát, mert olyan sok foga volt s a nyele olyan hosszú, hogy szinte úgy éreztem, miközben húztam vele a sarjút, mintha magát a földet is húznom kéne.” (Stilisztikai tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1961)
Közismert dolog, hogy a jó stílus, stílusérzék elsősorban adottság kérdése. Életrajzíróitól tudjuk, hogy Tamási Áron a veleszületett tehetségét már udvarhelyi gimnazista korában fejleszteni kezdte. Pályázatokra beküldött írásaiért nyilvános elismerést kapott magyartanárától, idősebb Szemlér Ferenctől és irodalmi lapok szerkesztőitől. Írásai legfőbb értékének stílushangulatát tartották diákkori bírálói. Felnőtt író korában, amikor tudatában már különleges szerepet kapott az anyanyelv, egyebek mellett ezt írta szavainkról: “Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek (…) üzenhetünk általuk, hadd mondják meg minden magyarnak: becsüljetek meg minket, magyar szavakat, hogy egyértelmű és erős nemzeti lelkületet s igazságos magyar társadalmat tudjunk teremteni!” Az itt következő felismerése, egyben intelme is, fontos lehet számunkra: „A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe: hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” Nemcsak nyelvéhez volt ő hűséges, hanem népéhez/nemzetéhez is, hisz tudva tudta, hogy nyelv és nemzet nem választható el egymástól. Gondoljunk munkálkodására az Erdélyi Helikonban, a Vásárhelyi Találkozó megszervezésére, balatonszárszói beszédére vagy kiállására az 1956-os forradalom mellett.
Gondoljunk rá kegyelettel!

Komoróczy György

: an accessible web community