Kisiskolások beszélgetésébe hallgattam bele valamelyik reggel akaratlanul. „Igyekezzünk, mert mindjárt becsengetnek, vár a véget nem érő műszak” – mondták egymás között viccesen, de a poénba némi keserűség is vegyült. Első reakcióként elmosolyodtam, majd miután arcomra fagyott a mosoly, megpróbáltam értelmezni a hallottakat, és legókockánként összerakni üzenetét. Mert valahol bújtatottan súlyos üzenet volt ez nekünk, felnőtteknek, tanároknak, pedagógusoknak, törvényhozóknak.
A „műszak” szó egy adott időszakot jelöl – általában 8 órát –, amely alatt valaki munkát végez. Leggyakrabban a termelő, ipari vagy szolgáltatási munkakörökben használják, ahol a munka nem megszakítható, és a munkavégzést különböző időszakokra osztják fel. A munkavállalók több műszakban is dolgozhatnak: délelőttiben, délutániban, éjszakaiban. 

Nos, jelen esetben egy általános iskolás gyermek átlagosan közel egy műszaknyi időt tölt az iskolapadban tanulással, vagyis a kisebbek reggel 8-tól 13 vagy 14 óráig, a nagyobbacskák már 15, 16 óráig koptatják a padot. És az órák teltével nem ér véget a műszak, mivel otthon következik a házi feladatok sorozata. „A 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” szlogent már csak a Beatrice fújja. Az egykori munkásmozgalmak vívmánya manapság már a gyermekre nézve sem érvényes, hisz egy véget nem érő műszakban kell teljesítsenek. Reggeltől sokszor éjfélig. Másnap hajnalban pedig kötelező fitten ébredni, hisz pihent aggyal tud az ember fia, lánya teljesíteni… De hoppá, hogy is jön ki így a szükséges 8-9 óra alvás? Sehogy! És még nem is elmélkedtünk a mindennapi játékról, kikapcsolódásról, edzésről, tartalmas szülői beszélgetésről, mindarról, amire egy serdülőnek szüksége lenne. Egy nap csak 24 órából áll, több időt lehetetlen belesűríteni. Próbálkozni lehet, de nem érdemes, mert bónuszba igyekezetünkért megkapjuk a frusztrációt, stresszt, idegességet, ami előbb-utóbb pokollá teheti az életünket.
A gyermekszó viccesen is kőkemény igazságot takart. A kevesebb pedig néha több. Ez gyermekeink helyzetére is érvényes. Az életnek nem kétlábú lexikonokra van szüksége, mert „nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”. Tehát életre való, kiegyensúlyozott, talpraesett, felkészült emberekre van szüksége társadalmunknak, nem frusztrált és túlfeszített, műszak-termékekre. Jobb helyeken már próbálkoznak – például Lengyelországban, ahol be akarják tiltani a házi feladatokat, hisz a gyermeknek délután és hétvégén kikapcsolódásra és pihenésre van szüksége –, és remélem, sikerrel. 
De elevenítsük fel újra – és egyúttal emlékezzünk is rá, hisz szeptember 16-án volt születésének 131 éves évfordulója – Szent-Györgyi Albert 1930-ban írt sorait is: „Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. És mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kis gyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük. Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fiziológia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. Ami pedig az ötórás oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes. És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat? Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elvei­vel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki. Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom.”
 Fel van adva a lecke!