Hetek óta tart az eufória vagy a gyász – magyarja válogatja. Az anyaországi választási eredményeket sokan kommentálták már, én mostanában inkább arra figyeltem fel, hogy tájainkon többektől hallom a meggyőződéssel teli kijelentést: a kormányváltás következtében a külhoni magyaroknak többé nem érkezik támogatás az anyaországból. Hogy honnan tudják ennyire biztosan, azt nem tudhatom, csak sejtem, hogy a buborékjukban ezt hallották hosszú ideig, és el sem tudnak képzelni egyéb lehetőséget.

Köztudomású, hogy a politikai memória nem hosszú távú, de emlékezhetünk arra, hogy az első Orbán-kormány által kezdeményezett 2001. évi LXII. törvényt (közismert nevén a kedvezménytörvényt) a később nyolc évig regnáló szocialista-liberális kormányok nem helyezték hatályon kívül. Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy Gyurcsányékat dicsérjem, de 2007-ben még könnyítettek is: eltörölték a magyar igazolvány érvényességi időkorlátját, lehetővé téve, hogy ma, negyven-ötven évesen is gyermekkori vagy fiatalkori fényképpel igazoljuk magunkat a Magyarország területén igénybe veendő kedvezményekért, sőt, ha a nevünk változott, például házasság révén, amiatt sem szükséges megújítani a szóban forgó iratot. Az, hogy nem törölték el a törvényt, megfelel annak a külhoniak magyar állampolgársága és szavazati joga kapcsán mostanában gyakran emlegetett elvnek, mely szerint szerzett jogot nem veszünk el. Ráadásul 2004. december 5-e akkora kárt okozott az azóta megsemmisült „óellenzék” és a határon kívüli magyarok kapcsolatában, hogy előbbiek – a Demokratikus Koalíció (Gyurcsány-párt) kivételével – nem merték többé megkérdőjelezni a könnyített honosítás létjogosultságát. A jelenlegi magyar kormány, azaz Magyar-kormány pedig, a baloldaliság „vádja” ellenére (mintha az bűn lenne…), jobbközépnek tartja magát, és minden jel meg ígéret szerint ő sem fogja eltörölni a fentieket.
Akkor mégis mi ez a jólértesültség egyeseknél? A már említett buborék, az egyoldalúság lehet az oka. Amikor rengetegen csak egyfajta hírforrásból hajlandóak tájékozódni hosszú időn át, meg sem hallgatva más oldalról érkező információkat, vagy kinevetve azokat, röhögő fejet nyomva a közösségi médiában, akkor az előbb-utóbb szembejövő valóság sem képes egyik napról a másikra megingatni őket az évek alatt megszilárdított hitükben. És következik az értetlenség, a döbbenet, a tagadás – a gyász. Kissé olyan ez, mintha mi teremtenénk meg saját magunknak ezeket a helyzeteket, mintha állandóan keresnénk a balsorsot, ami régen tép…
Na de látom, hogy sokan a kezdeti sokkból felocsúdva megrázták magukat, és ott folytatják a nevető fejek szórását, ahol a választások után kicsit abbahagyták. Igaz, nem telt el sok idő, még tart a tagadás időszaka. Aztán meglátjuk. Végül is megnyugtató a gondolat, hogy pesszimista ember csak kellemesen csalódhat.