Donald Trump venezuelai akciójával a geopolitika színterén berúgta a 2026-os esztendő ajtaját, de Iránnal, majd Dániával, Grönland ügyében sem finomkodott. Saját portánkon söprögetve, belpolitikai téren a román kormány sem tétlenkedett, a drasztikus adóemelésekkel ránk borította az asztalt. Kitekintve kontinensünkre, Brüsszel a háború felé menetel, egyes európai uniós országokban a sorozások is elkezdődtek, háborús és békegazdaságok épülnek, ki milyen virágot szakít. Szédítő tempóban pörögnek az események, mintha egy globális kocsmai verekedés kellős közepén lennénk, csak úgy törnek mindenfelé a berendez(ked)ések. Kétségtelen, hogy veszélyek korszakában élünk, ezt nemrég Orbán Viktor magyar miniszterelnök is kihangsúlyozta. 

Ilyen hangulatban, fanyar humorral boncolgatta és vitatta az aktuális témákat három, húszas éveit taposó fiatal mellettem egy buszmegállóban. Új év, mégis, a szórakozás helyett – azon valószínűleg már túl voltak, és a mámor is elszállt –, így a téli hideg reggelen a valóság szele legyinthette meg őket, hogy diskurálásukban ezeket a súlyos témákat vetették fel, próbálva értelmet, logikát, célokat találni bennük. S mintha ezekből következtetésként, varázsütésre a beszélgetés teljesen más irányt váltott. Ki megy, ki marad? – Még egy fél év, s végzünk! – vélhetőleg egyetemisták voltak –, s életük kártyalapjainak lehetőségét méregették. A busz még nem érkezett. Szállingózni kezdett a hó. Akaratlanul is hallani a beszélgetést, de talán nem véletlen, hisz amit mondanak, az nemcsak róluk, hanem rólunk is szól, a mi jelen társadalmunkról. Az egyik menne Angliába, a másik Németországba, a harmadik itthon maradna. Útkeresők, mint annyian az országban. A buszmegálló ehhez különös helyet biztosít – menni vagy maradni, az átmenet jelképe –, ahol egy nemzedék búját, bánatát, örömét, reményét skiccelik fel a fiatalok. Itt nincs lehetőség – mondja az egyik. Ott legalább rend van, fizetés, jövő. A másik vállat von: – De ott honvágy is van. A harmadik is szól: – Én még próbálkoznék itthon. 
Már nem hisznek a mesékben, már tudják, hogy a gyökér biztos tápanyag nélkül nem bírja el a koronát. Dilemma tükröződik az arcokon. Van, aki a biztos megélhetést, van, aki a biztos otthont preferálja, itthon. És valahol a hármójuk között ott áll a szülő, a tanár, a falu, a város, az ország – mindenki, aki maradna, de közben érzi, hogy fogy körülötte a levegő. A helyzet mindannyiunk bizonyítványa. Ők hárman ott a buszmegállóban, nyakig gombolt kabátban, társadalmunk, jövőnk alappillérei: ingók és ingatlanok. Az arány nem a legjobb, de a remény mindig utoljára. A paklijunkban a kivándorlás, a vendégmunka és a hit. Egyszer talán hazajönnek, hazahívják őket, például azok, akik itthon vertek gyökeret. Bár a világok legjobbikában a kitántorgók nem kaptak volna útilaput a lábukra. De talán most az a legfontosabb: hogy legyen, aki marad – és legyen, aki majd visszajön.
Valahol egy rádión – okostelefonon – keresztül az időjárás-bemondó hölgy hangja szűrődik a hópihék között. „A hegyvidéken sűrű havazás és viharos erejű szél várható.” Van, aki örül, van, aki bosszankodik, mert ilyen ez a világ. De aki megérti, tudja, hogy nincs rossz idő, csak rossz öltözék, és bármit is hoz az idő – a jövő –, rajtunk múlik, mit hozunk ki belőle. Adjon Isten minden jót ez új esztendőben!