Fájdalmas, torz jelenség ütötte fel a fejét a magyar nyelvű közösségi – újmagyarul: szó-söl – médiában. A választási kampány hevében, majd annak eredményétől felhevülve bizonyos magyarországi hangadók és csoportok vehemensen „románozzák” az erdélyi, székelyföldi magyarságot különböző vélt sérelmek miatt. Pontként az i-re, magyar kultúrkörben új „színfoltként” a bozgorozás is előkerült. Amikor egy (sok) magyarországi magyar bozgornak, azaz hazátlannak nevez egy erdélyi magyart, a mögött nehéz egyéb szándékot látni, mint hogy bántani, sérteni akar. Ez a szó, illetve maga a retorika eddig a romániai magyargyűlölő soviniszták kiváltsága volt. Szokták mondani: ha valami úgy hápog, mint egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa, akkor az kacsa. Nos, ha valaki úgy beszél, mint egy soviniszta, akkor bizony az is – éljen akár Romániában, akár Magyarországon.

Most már tehát csereszabatosan bozgoroznak itt is, ott is. Nem gondoltuk, hogy a magyarellenes uszítás már nem csupán az utódállamok sajátja, hanem az anyaországban is hullámokat vet. Magyarázhatjuk a jelenséget, fejtegethetjük az okait: az anyaországból a határon túlra irányított támogatások miatti irigység, illetve az erdélyiek többségének pártpreferenciája és az ebből fakadó sérelemérzet táplálhatta az indulatokat. Pedig az nem skandalum, hogy az elszakított nemzetrészek azt a politikai erőt támogatták, amely a nemzeti összetartozás erősítését nemcsak hirdette, hanem tettekkel is szolgálta, és amely számos lépést tett a trianoni trauma következményeinek enyhítésére. Míg ezzel szemben a korábbi balliberális kormányok például egy újabb gyásznappal – december 5-ével – gazdagították a traumák sorát.

fteA másik, ilyen indulatok kiváltására alkalmas, gyakran hangoztatott, sokakban haragot tápláló mítosz az, hogy a határon túli magyarság tartja – tartotta – hatalomban az „Orbán-rezsimet”. Ennek most már, a legutóbbi országgyűlési választással, egyértelmű cáfolata született. Egyesek azonban még mindig odáig mennének, hogy ha tehetnék, a magyar nemzet egy részét e mesterséges sérelem okán megfosztanák állampolgárságától és szavazati jogától, mert úgy vélik: a szabadság addig tart, amíg az történik, amit ők helyesnek gondolnak. Pedig a helyzet jóval prózaibb: a határon túli magyarok csak a nemzet közös ügyeibe szólnak bele, amihez minden magyarnak joga van, bárhol éljen a világon. Mert Magyarország közös örökségünk: őseink együtt építették, együtt őrizték meg hazánknak, úgy ahogy, „megfogyva bár, de törve nem”. Az utódállamok magyarságának szavazati joga jelen formájában inkább jelképes: nem teljes jogkörrel veszünk részt a választásokon, csak listára voksolhatunk, így még maximális részvétel és egyhangú szavazás esetén is legfeljebb két mandátum sorsát befolyásolhatjuk. Mások helyi ügyeibe nem szólunk bele. Miként és miért is tennénk? Az önkormányzati választásokon mindenki a saját ügyeibe szól bele, ott dönt, ahol él: a pécsi Pécsett, a debreceni Debrecenben, a csíkszeredai Csíkszeredában. Az országos választások viszont a nemzet közös ügyeiről szólnak, amelyek minden magyart érintenek. Ezért a „nem itt élsz, nem itt adózol, ne szólj bele az ügyeinkbe” felszólítás ingatag alapokon áll. De vajon az üzenet csak az elszakított nemzetrészekre vonatkozik? Vagy azokra a százezrekre is, akik Nyugaton dolgoznak, és életvitelszerűen nem Magyarországon élnek?

Tehát nyomatékosítsuk: az állampolgárság és a szavazati jog visszaállítása történelmi igazságtétel volt, a trianoni falak lelki elbontásának egyik fontos lépése. Ezt megkérdőjelezni – finoman szólva – nem tisztességes, mert aki ezt teszi, az akaratlanul is egy történelmi igazságtalanság újraépítéséhez asszisztál. Ezért aggasztó, hogy egyes magyarországi hangadók retorikájában mostanság a román soviniszta szóhasználat köszön vissza, amely magyar közösségek megalázására, sőt akár a nemzetből való kiközösítésére irányul. Számunkra ezek a magyarországi szólamok bántóbbak a román szélsőségesek megszólalásainál.

Tény: az elmúlt évek nemzetpolitikája – magyarságmegtartó intézkedéseivel – magasra tette a mércét, és az elszakított nemzetrészek ezt értékelték. Miért ne tették volna? A jövő magyar kormányainak is adott a feladat, a lehetőség, hogy ezt a bizalmat megtartsák, ami hosszú távon lojalitást is eredményezhet – de elveszíteni is könnyű. Sok múlik azon, hogy az új hatalom most milyen irányt választ. A soviniszta retorifkát pedig a történelem szemétdombjára kell száműzni.