Nápolyt látni magyar szemmel
Amagyar irodalom bővelkedik nápolyi témákban. Passuth László a kétes hírű Nápolyi Johanna életét énekelte meg. Surányi Miklós A nápolyi asszony című regényének hőse Mátyás király felesége, akinek bölcsőjét is Nápolyban ringatták. Márai Sándor: San Gennaro vére című könyve is Nápolyban játszódik, s részben egy tragikus sorsú emigráns szemével tekinthetünk a városra.
1983-ban eléggé kalandos körülmények között kerültünk feleségemmel Nápolyba. Korábban Szicíliában kifosztottak, így az olaszokba vetett – addig sem erős bizalmunk – ugyancsak megingott. E cikkhez sem tudok saját fotókat mellékelni, mert fotóapparátusom is a brigantiknál landolt, így javarészt Bálint fiam későbbi felvételeivel illusztrálom a leírtakat. Hajnalban érkeztünk a metropoliszba; eléggé fáradtan vetettük bele magunkat a városnézésbe. A történelmi helyeket járva görcsösen szorongattuk táskánkat, mindenkiben potenciális bűnözőt láttunk, de szerencsére az „ugyanabba a fába nem csap a ménkű” mondás ezúttal érvényesült.
Végigjártuk a magyar szempontból értékes műemlékeket, s nagy sétát tettünk a tengerparton. Megálltunk az Anjouk idejében épített Castel Nouvónál, az épület gyakran tűnik fel a Piedone-filmekben is. Elmentünk a Molo Angioinóhoz, s belekóstoltunk a kikötő színes világába, ahol úton-útfélen csempészárukat kínáltak. Végigmentünk a Galleria Umberto fedett utcáján, a kávézók népes tömegéhez viszont – az árak miatt – nem csatlakozhattunk; az impozáns passzázs párját már Milánóban is megcsodálhattuk. Vele szemben a híres operaházhoz, a San Carlóhoz zarándokoltunk, a színház nagyobb múltra tekint vissza, mint milánói és velencei nevesebb konkurenciája. Hosszasan lehetne sorolni az ott alkotó zeneszerzőket, Cimarosát, Paisiellót, Rossinit, Donizettit és Bellinit említhetem. Egy szerzőt is kiemelek, ő az egyik kedvencem: Pergolesi. A zseniális komponista csupán 26 évet élt, és a vígopera műfajában alkotott maradandót. Az Úrhatnám szolgáló című remekművét más nagyoperák szünetében játszották, de míg az akkor híres dalművek sora a süllyesztőbe került, addig az ő opusai máig élnek. Beültünk egy pizzériába, ami egy szent nevét viselte. Igen, számos vendéglátóhelyet szentekről neveznek el, nem bigott vallásosságból, inkább babonából. E pizzériában a legolcsóbb, Margarita tésztát rendeltük, s hozzá valami vinkót kortyolgattunk. A mellettünk ülő olasz úr – látván fancsali képünket – megkérdezte, mi aggaszt minket, így röviden előadtuk kifosztásunk történetét. Okításból felhúzta nadrágja szárát, s megmutatta, hogy a pénzét a bakancsában hordja. Nápolyi kirándulásunkat a Nápolyi Régészeti Múzeumban fejeztük be. Egy újabb fejezetet érdemeln bemutatása, hiszen a világ egyik legszebb görög-római gyűjteményével büszkélkedhet.
Most, hogy Nápolyra emlékezem, nosztalgiát érzek a város iránt. Feleségemmel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk (pénzünket természetesen a bakancsba rejtve), ha sikerül, közreadjuk friss benyomásainkat.