Nápoly városai (4)
Minél több időt töltök Nápolyban, annál kiismerhetetlenebbnek mutatkozik. Az egyetlen dolog, amit biztosra vehet az ember, az a sokféleség. Mindenhol. A központban turisták végtelen forgataga, az éttermekben pizza, kebab, hamburger és sushi, indiai kisüzletek és pakisztáni elárusítók. De nemcsak népek és kultúrák keverednek ilyen módon. Építészeti stílusok, közlekedési szokások (szabályok ugyebár nincsenek), utcaképek korábban elképzelhetetlen egyvelegével szembesülök.
A Dante téren ülünk egy söröző fiatalokkal ellepett széles lépcsősoron. Én és a csíki társaságom helyiekkel próbálunk ismerkedni. Így kerülünk a négy éve itt élő, egyiptomi Ali és a palesztin származású Ahmed társaságába. Mindketten itt végeztek egyetemet, programozóként és webdizájnerként dolgoznak. Tudnak angolul és olaszul is, de egymás között arabul beszélnek.
A város minden negyede egy különálló világ, magyarázza Ali. A „quartiereket” a történetük választja el egymástól, és a világ más helyeitől is. Ilyen sehol nincs, ilyen csak Nápolyban van, mondják. A Spanyol negyed például a 16. századi spanyol ajkú helyőrségnek fenntartott városrészként alakult. Vomero az ókori alapítással egyidős, Posillipo a római elit üdülőhelyeként szolgált.
Bár egyértelműek a különbségek Arenella magas, jól szituált épületei és a Spanyol negyed zsúfolt sikátorai között, időbe telik megtapasztalni, miről beszéltek újdonsült „helyi” barátaink. Az első néhány héten, bár rengeteget sétálok, igyekszem nem teljesen belegabalyodni a sikátorok kibogozhatatlan hálójába. A bevált sétám az egyetemre a Salvatore Rosán visz az emblematikus archeológiai múzeum épületéhez, onnan a Toledo útra kitérve a Dante téren át az óvárosba. Az egyetem egyik épülete a központ központjában, a Santa Chiara monostortól száz méterre áll, a másik a Duomo úton, a harmadik a kikötőhöz közel, a Porto negyedben. Mind tele palotákkal, hangzavarral, külföldiekkel. Amilyen lenyűgöző, éppolyan kimerítő tud lenni a zsúfoltság, ami körülveszi.
Pár hétbe telik, hogy eléggé helyinek érezzem magam alternatívák kipróbálásához. Egy reggel merészen letérek a járt útról a járatlanért, fejest ugrok a vékony belső utcácskák labirintusába.
Az Avvocata negyedben találom magam, meredek lépcsők, keskeny teraszok és a házak előtt felhúzott ruhaszárítók között. A lakások egyenesen az utcára nyílnak, az ablakok kitárva, belátni a hálószobákban összevissza göngyölt takarók és szétdobált alsóneműk közé, a konyhák teli mosogatókagylóiba, a pizsamás, öltözködő, fogat mosó, híreket néző idegenek reggeli rutinjaiba.
A Spanyol negyedre emlékeztet, első látásra majdnem azonos: mindenhol a hétköznapok intim lenyomataira találni. De mégsem. Ott egymást érik a lakók és külföldiek, nagyobb a hangzavar, trattoriák és cantinák váltogatják a spritz-bárokat. Montecalvarióban halszag, olajos pizza fritta, frissen sült péksütemények és érlelt sajt illata lengi be tarka piacterek sokaságát. Materdeiben se üzletek, se éttermek. A hasonló városkép egészen más funkcióhoz igazítja magát.
A Sant’Elmo vár köré épült Vomeróban a neoklasszicista épületek, széles, macskaköves utak, kiépített teraszok és drága kirakatok Nyugat-Európa világvárosait idézik, az elegáns kávéházakat és éttermeket a nápolyi felsőközéposztály népesíti be. A központtal ellentétben zöldövezetek, parkok, nyílt terek hígítják a zajt.
Néhány hét alatt mi, tudatlan külföldiek is megtanulunk kiélezett érzékekkel tájékozódni Nápoly városai között. Igazi önismereti gyakorlat a megfelelő környék melletti elköteleződés. A „Te melyik nápolyi negyed lennél legszívesebben?” személyiségtesztként működik. (Létezik is online, minden olvasó utánanézhet, hogy inkább Arenella- vagy Materdei-temperamentumú).
A szomszédságomban lakó Félicitas duzzogva rázza a fejét, ő még németországi otthonában olvasta, hogy Arenella milyen jó környék, hogy biztonságos meg minden, de hát ő bulizni jött, itt aztán semmi nincs, mindenből kimarad. Már írt az erasmusos csoportokba, a Spanyol negyedbe akar költözni, hogy egy köpésre legyen az esti kocsmázásoktól.
Az ausztriai Emily a Porto negyedből tervezi a szökést, dolgoznia kell egyetem mellett, jövő héttől Chiaiában fog élni, megőrjíti a zaj. A valenciai Lizz az óvárosi központban talált lakást először, de ahogy megérkeztek a szüleivel, azonnal lefújták az egészet. Ki se pakoljon, nem engedik ilyen összevisszaságba költözni. Már megvették a jegyét vissza Spanyolországba, amikor végül Vomeróban sikerült lakást találnia.
Ami engem illet, hű maradok Arenella családbarát környékéhez. Vomero pompája és Avvocata intimitása között félúton mindenféle élményből jut egy kicsi. Hol az óváros kavalkádját, hol az elit környék parkjait járom. De még most is, akárhányszor sétára indulok Nápoly szeszélyes lankái és emelkedői között, mindig szembesülök lehetséges sorsok és életek új, azelőtt ismeretlen formáival.

