Hosszú sétákat teszek mindennap a központban, felfedezem a legemblematikusabb helyeket. A ‘centro storico’, az óváros nagy turistagócpontjai, a San Chiara-monostor, a San Gennaro dómja, a Gesu Nuovo tér és templom után el is  fogy a kedvem a látogatók tömegeitől. Az óváros utcácskáin hömpölyögnek a külföldiek, olasz szót nem is igen hallani, a kulturális kínálat itt többnyire hűtőmágnes, pizza, pasta, aperol spritz.

De minél távolabbra merészkedem ezektől a részektől, annál színesebbé válik a város. Nápoly lelke a központban él a legkevésbé. Jobban szereti a rejtőzködést: buszmegállókban kártyázó öregek keménykalapjában, koszos tereken focizó kisfiúk kiabálásában, telegraffitizett falak repedéseiben van. És minden buszmegállóra meg térre és focizó gyerekre jut legalább egy nevesincs épület, amely semmivel sem közömbösebb látvány a nagy turistacélpontoknál.

A kettősséget ízlelgetve, egyik látnivalótól a másikig andalogva talál itt egy csíki barátom, aki teljesen véletlenszerűen szintén Nápolyba kapott ösztöndíjat erre a félévre. A San Chiara udvarán találkozunk, szinte szürreális itt látni egymást. Tétován sétálni indulunk, pár perc tanácstalanság után végtelenül ömleni kezdenek a szavak, mindenről beszélni kell. Hogy itt mindenki motorozik. Hogy vödörrel húzzák fel az élelmiszert az emeletre. Hogy az utcán van a mosógép. Hogy milyen hangosan beszélnek. És a mentalitás. Az építészet. A kultúra. A templomok. Hogy ha Csíkban lenne csak egy ilyen kolostor, arra építené a város az imidzsét. Na és a kávé. A kaja. 
A lelkendezésben megéhezünk. Járjuk a környéket, valami igazi „napolitán” vacsora kellene.

Ristoranték és trattoriák között bolyongunk, mindent megcsodálunk, nem tudunk elköteleződni. Végül megadjuk magunkat a Superkebab nonstop dönerező négyeurós menüjének. Balkánosan eszünk egy parkban, belefojtjuk a honvágyat a „hazai” ízekbe.
 

Másnap a Sant’Elmo középkori várhoz megyünk, a Vomero domb tetejére. Az erőd a 13. század óta áll, később Károly Róbert magyar király rendelte el a bővítést, a mai, hatszöges formáját a 16. században nyerte el.

Katonai börtönként üzemelt, ma kiállítótér és művészeti fesztiváloknak ad otthont. Tátott szájjal, kitekert nyakkal hunyorgunk az építmény falaira. A vár mérete befogadhatatlan.

A bástyákról letekintve belátni egész Nápolyt: fehér és sárga háztetők, tarka teraszok, ragyogó, szinte világító tenger. A távolban kék hegyorom, úgy őrködik a város felett a Vezúv, mint öreg, szigorú istenség.

Alig győzzük bejárni. Az épület belső udvarán egy 20. századi művészeti múzeum üzemel, ezt is hosszasan csodáljuk. Provokatív, politikai és kísérleti alkotásokat látunk, csíki szemnek szokatlan kincseket.

Az erőd alatt a San Martino-monostor áll, ide is bemegyünk, és még nagyobb döbbenettel vesszük sorra a komplexum termeit. A 14. századi épület gótikus stílusú, de barokk elemekkel díszített falai szemkápráztatóak. 

Szobrok rengetege, freskók, hajómúzeum egy nagyjából húsz méter hosszú, királyi gondolával, a városkapu egykori címere, amelyre kényelmesen felférne egy felnőtt ember, szobaméretű csillagászati óra… Felsorolni is képtelenség. A pár órásra tervezett programmal a nap nagy része eltelik.

Kimerülve ülünk le a monostor kertjében. Találok egy földre hullt zöldessárgás gyümölcsöt, citrusféle, próbáljuk lefejteni a vastag, szivacsos héját. A belőle folyó fehér váladékról kiderül, hogy valami gyantaféle, egész nap ragad a kezem. A gyümölcsöt azért elosztjuk (most sem tudjuk, mi volt az). Még pihenünk egy kicsit, hallgatózunk. Csend van. Szinte hihetetlen. 

Nagy sokára elindulunk a központba, végig a hosszú, keskeny lépcsősorokon. 
Nápoly királyok és háborúk, járványok és művészek, vallások és kultúrák emlékét őrzi. És nem csak a múzeumokban. Hazafelé bandukolva a kanyargós utcácskákon történelem dobog a lábunk alatt minden egyes kőben.