Persze ők sem kímélik a “sznobista északot”, akik eladják magukat a nyugati turizmusnak, és még őket tartják barbár népnek. Lelkes felháborodással panaszkodnak, a sértettség mögött titokban egy kicsit büszkén. A ‘mássággal’ járó függetlenség  a ‘neapolitan-lét’ szerves része, a városi kultuszhoz tartozik. A lokálpatriotizmus nagyon élő jelenség. 

Kék-fehér színekben jár a város, minden teraszon zászlók, minden ablakban ‘N’ betűk. 
Ennek a rajongásnak pedig két szent figura a megtestesítője. 

Az első San Gennaro.
San Gennaro a város védőszentje, bár életéről nagyon keveset tudni. A Nápolytól nem messze fekvő Benevento püspöke volt, majd keresztényüldözések áldozata lett. A legenda szerint a halott vérét egy hithű asszony gyűjtötte fiolába, titokban adta át a keresztény papoknak. Ezt azóta is őrzik, és “nápolyi vércsodaként” hivatkoznak rá,  az alvadt vér ugyanis évente kétszer, május elején és szeptember 19-én folyékonnyá válik, majd egy hét múlva sűrűsödik vissza. Az itteniek úgy tartják, ha nem történik meg a csoda, az katasztrófát jelez. Legutóbb a háború kitörésére figyelmeztetett, magyarázza egy helyi idegenvezető eltéveszthetetlen dél-olasz akcentussal. Azelőtt a COVID-ra. De idén folyékony volt, úgyhogy nem lesz semmi gond, nyugtat meg. Lehet, hogy másnak ez vicces, de nekünk nagyon komoly. Mindig hozzá imádkozunk.  És csak nápolyi nyelven.
San Gennaro imádatát nem sajátítja ki az egyház – arcát és nevét éttermek, graffitik, képeslapok és szuvenír-zoknik veszik magukra – és mint tudjuk, nem csak Nápolyban. 
Az imádatot mint gyakorlatot sem sajátítják ki maguknak a nápolyi katolikusok. 

A szentekével egyenrangú vallásos áhítat tárgya a foci – és főleg Maradona. 
Talán nem kell bemutatni az ikonikus Forza Napoli egykori labdarugóját, “Isten kezét”, ahogy itt hívják. Maradona nem ‘csupán’  világhírű focista, hanem identitásképző eleme is az itt élőknek. Nem csak hogy mindenki ismeri, de mindenki ereklyeként hordozza magában a nevet és arcot, sokan a szó szószoros értelmében is. 
 

És ha esetleg nincs is az embernél semmilyen fizikai ereklye, akkor sem feledkezhet meg a szent arcról: házfalakról, boltokból, ruhákról, vendéglátó-egységek dekorációról, oltárok képeiről köszön vissza. 

A populáris kultúra, éppen úgy mint a magas művészetek, együtt emelik a város szentjei közé. 
Napolinak két őrzője van, erősíti meg az idegenvezető. Maradona az első, San Gennaro a második. Ők tartják össze a várost. 
Nem értem, mire gondol, ám idővel körvonalazódik. Nápoly zűrzavarát két féle esemény képes egységgé rendezni: a vallásos ünnepek, és kiváltképp a szeptember 19-i San Gennaro-nap, amelyet volt alkalmam végigkövetni ideérkezésem másnapján. A felhígult vért tartalmazó fiolát ceremonikusan hordozzák végig a városon, hirdetik a csodát. Hosszú sorokban vonulnak az emberek, katonaruhában, népviseletben, egyházi öltözékben, trombitaszóval, zászlókkal – csíksomlyói búcsúra emlékeztető menetben. 
A másik összefogó esemény talán kevésbé ceremonikus – de a hangja és hangulata átsző minden egyes sikátort: a Forza Napoli meccsei. Ilyenkor mindenhova vetítőket állítanak fel, tömegek zsúfolódnak össze az utcán a képernyők elé. Ha,  Istenments’, nem is követem az állást, az üvöltés tónusából könnyedén leszűröm, hogy nyerésre áll-e a csapat. A lakótársaim káromkodása és az ajtócsapódások erélyessége alapján most már pontosan meg tudnám tippelni, mikor mennyi az állás. 

December 7-én a várva-várt Nápoly-Juventus mérzőzés alkalmából beülünk mi is egy étterembe egy társasággal. Én érkezek meg először, gyorsan lefoglalok egy asztalt. Ugye, lesz vetítve a meccs, kérdem óvatosan. Sértett tekintet a válasz. Még szép. 
    Már rendezgetik a teret, hátrébb tolják a székeket a tévéképernyőtől, hogy jobb legyen a rálátás. A hely egyelőre csendes, de a pincérek arcán látni, ahogy lelki erőt gyűjtenek egy teltházas estéhez – vagy lehet, hogy csak a játék előtti izgalmat értem félre naívan. 
Ahogy a mérkőzésre kapcsolanak, egyik pillanatról a másikra megtelik a terasz.  Két lövés között mindenki csendben figyel, helyzeteknél egyszerre csikorognak a fogak és a székek. A mellettünk levő kocsmában egy-két másodperccel előrébb jár a meccs, az ő kollektív üvöltésükből már tudjuk, hogy készülni kell valamire. 
Az első gólnál ledermed Nápoly egy pillanatra. Megtorpannak a járókelők és az autók, a sofőrök a nyakukat nyújtogatják az útmenti bárok teraszai felé, hogy követni tudják a történteket. Visszajátszás, igen, érvényes, nagy, ropogós 1-0. Őrjöngő ünneplés veszi kezdetét, felpattannak a drukkerek, nem csak a torkok, de a robogók és kocsik dudái is hosszan hirdetik a sikert. 
A végén győzelemittas csatakiáltással konstatálják a 2-1-es eredményt. Taps, fütyülés, megkönnyebbült összenézések. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy megtelt, ki is ürül a hely. A ceremónia véget ért, az élet folytatódik, az éttermek zárnak, de együtt ünnepel a dél-olasz világ. 

A szakrálissá emelt gólörömöt figyelve arra jutok, hogy a legnagyobb rajongás-kultusza mégsem Maradonának vagy San Gennaronak van, hanem a rajongásnak magának. A nápolyi emberek imádnak imádni.
A ceremóniáknál sokkal beszédesebbek a város sikátorait ellepő kis, privát oltárok. A rozoga, sokszor kézzel összerakott vitrinek mögött szentek, az utcában élt elhunyt emberek vagy ikonok állnak gyertyákkal, lámpákkal, fényfűzérekkel kivilágítva.
 

Sokáig zavarba ejt az ismeretlen arcok, sportolók és bibliai szereplők együttese. Olykor hitetlenkedve, máskor szórakozottan sétálok el egy-egy ilyen kirakat előtt. 
De mostanra megértettem, miről is szól ez az egész. A hitgyakorlás egy teljesen új szemlélete tárult fel előttem. 
A földi és égi dichotómiát ha nem is megtöri, de összemossa a helyi kultúra – vallásossá emeli a profánt, emberivé teszi a túlságosan magasztost. Lehozzák a szentjeiket maguk közé, a halottaikat pedig egy helyen őrzik velük. Mindebben semmi szentségtörő vagy tiszteletlen nincs – egy eltemetett családtag, Maradona, Szűz Mária és San Gennaro ugyanabban a Mennyországban foglalnak helyet.

A vallásnak ez a fajta felfogása megengedi a híveknek, hogy szabadon, magukhoz közeliként éljék meg a hitet a mindennapi létben ahelyett, hogy a templomok riasztó csendjébe szorítanák azt vissza. A misztikus valóságos, az idegen ismerős lesz , és San Gennaro folyékonnyá váló vére épp olyan átélhető ünnep marad, mint egy Forza Napoli mértkőzés győzelme.

 A neapolitanok a merev struktúrák helyett nyitott keretet adnak mindennek. Nem csak a vallást, az élet valamennyi területét ez a mentalitás hatja át. Elmosódó határok, átértelmezhető szabályok, szabados életvitel – de mindezt valami olyan elemi öntudatosság és értékrend övezi, amely rendszerbe foglalja a káoszt. 
Tanulom ezt a világszemléletet, és azt remélem, mikor hazajövök, magammal hozhatom. Káosz ide vagy oda, erre a fajta szabadságra valamennyiünknek szüksége lenne. 

Tudom, melyik sütiző „turistacsapda”, hol tényleg finom a cornetto – pedig nem is eszem tésztaféléket –, ismerem a legaromásabb kávét, a legfrissebb pizzát, még a legjobb hűtőmágneses bódét is. Megtalálom a sikátorokon át kacskaringozó rövidítőket, egyik Arenellából a Lombardira vezet, a másik a Portóhoz, a harmadik a Garibaldira. Nem szorongok, mielőtt átkelek az úton, reflexből érzem, mikor muszáj kivárni, mikor magabiztosan végigmasírozni, akár dudálnak, akár nem. Megszoktuk egymást, én és a délolasz káosz. 
Akkor érzem magam a legfurcsábban, mikor kikerülök belőle. 

A fagyos esőzések után az utóbbi időben megint tisztára fényezi az égboltot a nap. Ahogy lenni szokott: a lakosság kiözönlik az utcákra, a turisták betódulnak a központ szűk tereibe.

Csíki és cseh barátaimmal úgy döntünk, elhagyjuk a külföldi koptatta sikátorokat egy rövid időre. A Nápolytól egy óra vonatútra levő kisvárost, Vico Equensét nézzük ki úti célnak, amely nagyjából semmiről sem híres, így mi sem tudunk róla semmit. A Circumvezuviana nevű vonatra szállunk, amely a térség legnépszerűbb helyszíneit, többek között a Herculaneumot, a Vezuvot és Pompejit is érinti. Nem épp kézenfekvő ezzel menekülni a turisták elől – összepasszírozva nyomorgunk a sok hátizsák között a vagonban. De csak Pompejiig kell kibírni, itt az emberár kiözönlik a szerelvényből, az út másik felét kényelmesen zötyögjük végig. 

A vicói állomás kong, se turistacsalogató hirdetések, se túlárazott éttermek a látókörben. Jó helyen vagyunk. Nem keresünk látványosságokat, elindulunk, hagyjuk, hogy vezessenek az utcák és a szimatunk – egy friss kávé az egyetlen cél előttünk. Ráérősen sétálunk a központ felé. A város Sorrentóra és Caprira emlékeztet, de sokkal kevésbé közismert, mint a hasonló part menti települések többsége, alig kóvályog egy-két turista rajtunk kívül. Az utcákon helyiek sétáltatnak kutyát és sütkéreznek egy-egy napfényes padon. Megnézünk néhány utunkba akadó templomot, csodáljuk a kilátást minden emelkedőről. 

Meredek, sziklás domboldalra emelt, takaros, színes házikók egymás hegyén-hátán, a kikötő körül simára mosott kövek és sötét homok, a hullámok zúgása mély visszhangot ver a magas parti sziklákon. Hihetetlen látvány a szikrázó kékség, a messzire nyúló horizont, a Vezúv halvány körvonalai és Nápoly felsejlő foltjai a távolban. Nem ér el ide a zaja – hihetetlen csend van. Beleengedjünk magunkat a szokatlanná lett, lassú nyugalomba, lassan andalgunk, nem tudni, merre.

Egy játszótérre tévedünk, a mászkálók között narancs-, citrom- és mandarinfák állnak, minden most érik, tele van gyümölccsel a fű, és az ágak is. Szorgosan leszüreteljük a legszebbeket, egymás után mászom fel a nagyobb fákra a termésért. 
 

Egy kiló naranccsal ülünk le kávézni. Utána elindulunk egy, a városkából kivezető úton, amely a központ régi épületei közül kisebb hétvégi házak és kertek közé vezet. Jól belátni az udvarokra, mindenütt baromfiak csipegetik a földre hullt, túlérett terméseket. Egyik ámulatból a másikba esünk – nemcsak citrusféléket, de gránátalmát, khakit, kivit, sőt, egyik kertben még banánfát is látunk.

Hosszan sétálunk fel a domboldalon. Gyönyörködünk a természetben, a csendben, pár túlméretezett macskában, amelyek hirtelen az utunkba kerülnek. Éppen sötétedésre érünk haza.

A következő hétvégén Lengyelországból érkeznek látogatóim. Velük kénytelen vagyok a turistakerülés helyett eggyé válni közülük ismét: hétfő reggel a Vicóba tartó járaton a tömeggel együtt mi is Pompejibe tartunk.

Szinte nyitásra érkezünk. Még hézagos a sor, azonnal bejutunk, de ahogy telik a nap, egyre több csoport állja utunkat. A beltéri múzeummal kezdjük, amely egyszerűen, de látványosan veszi végig a város történetét a megalapítástól egészen a végzetes vulkánkitörésig. Az első pár teremben csodálatosan megmunkált ékszerek, használati tárgyak és szobrok – az utolsóban kővé dermedt emberi testek. Szó nélkül állunk előtte. A látvány valósággá változtatja tragédiája történetét.
 

Kora délutánig járjuk a több ezer éves utcákat. Labirintussá vált romok, egykori bazilika súlyos oszlopdarabjai, előkelőségek kerti szökőkútjai, férfi és női fürdők, még ma is látványos freskók mindenütt. 

A leginkább várt attrakciót, a nagy amfiteátrumot hagyjuk utoljára. Megbabonázva forgatjuk a fejünket. Próbáljuk megérteni az időt, elhelyezni a várost a múlt homályba vesző horizontján, de még 1972-ig, az itt tartott, méltán híres Pink Floyd-koncert idejéig is alig látni el. 

Egész nap folytathatnánk a bolyongást, de hirtelen ötlettől vezérelve arra jut a társaság, hogy menjünk Salernóba, hiszen közel vagyunk. Ebben megegyezve várjuk a vonatot – hogy az utolsó pillanatban ráeszméljünk, hogy rossz állomáson vagyunk. Uccu neki, félórás ügetés. De végül fújtatva-lihegve elérjük a szerelvényt. Mire megpihenünk, ott is vagyunk.

Salerno központjában furcsán idegen kép tárul elénk. Magas, nyugat-európai neoklasszicista épületek állnak katonás rendben, közöttük szellős, tágas sétálóutcák, pálmafákkal szegélyezett kétsávos utak. Megbámulom a szemétmentes sarkokat, az átlagos hangerővel beszélő embereket, a robogóerdők híján üresnek tetsző parkolókat. 

Átvágok a piroson, hangosan rám dudálnak, megszeppenve rájövök, hogy itt ez teljesen illegális. Ahogy nézelődni kezdünk, egyre távolabb érzem magam a megszokott világomtól. Végigjárjuk a tengerpart széles sétányát, megcsodáljuk a karácsonyi vásárt, belélegezzük a sós tengerszag és a forralt bor számunkra összeférhetetlen illatát. A városban fényinstallációk kiállítása zajlik, a tereken tarka lámpácskák ragyognak mindenütt, virágok, dinoszauruszok, istenségek alakját öltve.

Estére érünk vissza a Garibaldiba, rajongva üdvözlöm az otthonos közeget. Ráérősen megyek hazafelé a megszokott emelkedőkön – már se izomláz, se lihegés, meg se kottyan a meredek domboldal. Az utcára felállított ruhaszárítókban gyönyörködöm, a tarka graffitikben a házak oldalán, a tárva-nyitva hagyott ajtókon és ablakokon kiszűrődő olajsistergés, tányércsörömpölés, harsány esti beszélgetés töredékeiben. Az intimitás, a rendezetlenség mély személyessége, ami először riasztónak tűnt, most  biztonságot ad – hiszen hogy is lehetne veszély, ha mindenki ennyire bízik a környezetében. Én is kiérdemeltem a bizalmat: nem vagyok már kíváncsi tekintetek áldozata. Szépen, láthatatlanul férünk meg egymás mellett ebben a nagy, közös világban. Most döbbenek rá, hogy mennyire a maga képére formált Nápoly.

A műfenyőrengetegek között Nápoly nem feledkezik meg a saját adventi hagyományáról sem. December elsején az emberek lázasan fognak neki a családi „presepe” megalkotásának.

A presepe szó szerinti jelentése jászol vagy istálló, ebben a kontextusban pedig Jézus születésjelenetének miniatűr, kézműves makettjét jelenti. Tradicionálisan minden család közösen rakja össze a maga „presepe”-jét, azaz az istállóból, jászolból és a jól ismert betlehemi történet fontosabb szereplőiből álló kompozícióját. A kellékek és „alkatrészek” látványosságszámba mennek Nápolyban, olyannyira helyi kuriózumnak számítanak, hogy külön kiállításokon tekinthető meg egy-egy monumentális alkotás. 

 

Az óváros turistacsalogató negyedeiben pedig egész utcasorokat foglalnak el az apró, faragott Jézuskákkal, Máriákkal és mindenféle többé vagy kevésbé indokolt szereplőkkel meg elemekkel telezsúfolt üzletek. A leghíresebb betlehemes utca a Centro Storicóban található Via San Gregorio Armeno, amely kizárólag ilyennek ad helyet egész évben. A makettek gyakran egyedi és értékes darabok, sok családban féltve őrzött kincsnek számítanak, amelyek a tradícióval együtt generációról generációra szállnak. 

Pont ez a személyes, intim kapcsolat lehet az oka annak, hogy minden presepe személyre szabott. Sokak számára presztízskérdés, hogy minél látványosabb, nagyobb, részletgazdagabb művet rakjanak össze – ők válogathatnak elektromos, világító, mozgó, éneklő figurák, hatalmas, félszobányi építmények közül is. Van, aki szigorúan a Szentírást követve rekonstruálja a jelenetet, másoknak azonban a személyesség a fontosabb, az ő jászluk körül a háromkirályok helyett Maradona, Andrea Bocelli, Mandela vagy más, számukra nélkülözhetetlen karakter üdvözli az újszülött Megváltót. 

Az autentikus, vallásos gyakorlat elég rugalmassá vált az évszázadok során ahhoz, hogy befogadja a kevésbé hiteles szereplőket is, és attól sem idegenkedik, hogy a piros kosztümös Mikulásokat és rénszarvasokat megtűrje maga mellett. A régi és a modern egy egészen furcsa, nagyon „nápolyias” egyvelege jellemzi tehát a délolasz adventet.

A mi adventünket is hasonló keveredés hatja át. Erasmusosokként mindenkinek egy kicsit mást jelent a karácsonyi várakozás. Persze sok a hasonlóság is, hiszen alapvetően mindannyian európai, keresztény kultúrkörből érkezünk, de azért megvannak a nemzeti vagy családi specifikumok, amiket, úgy érezzük, a leghitelesebben az otthoni ízeken keresztül lehet megidézni. Egy kisebb társasággal hálaadásnapi vacsorát – vagy ahogy mostanában hívják, „Friendsgiving”-et – rendezünk a december 1-ét megelőző csütörtökön. Lengyel, magyar, cseh és olasz diákokkal ülünk össze, hogy megünnepeljük e híresen tengeren túli, idegen hagyományt.

A vacsorára mindenkinek valami otthonit kell vinnie, de én személy szerint utolsó pillanatban értesülök erről a részletkérdésről, így nem jut időm (energiám, kedvem) főzni. Kiengesztelésképpen bevásárolok aszalt datolyából és cukormázas mogyorófélékből, amelyek itt hagyományosan karácsonyi édességek. A lekenyerezés beválik, a társaság kegyesen elnézi a mulaszást.

Végül csíki barátomnak segítségére lehetek egy nagy fazék jó, magyar–román konyhát eggyéolvasztó puliszka elkészítésében. A tetejére túró híján parmezánt szórunk, igazi kulináris különlegességet mutatunk be a többieknek. A vacsoraasztalra a mi komplex fogásunk mellé lengyel pierogi, cseh krumplisaláta és egy tepsi lasagne kerül. Gyönyörködünk a roskadozó asztal látványában, ennyi ételt rég láttunk, ennek fele biztos, hogy megmarad.

Elkészülnek a szemléletes fotók, majd körbeüljük az asztalt. Tudja valaki, mi a szokás evés előtt hálaadáson? Kulturálisan semmi közünk nem lévén a hagyományhoz – apropó amerikanizáció –, segítségül hívjuk az internetet. Különösebb hagyományt nem találunk, helyette a kultusz eredetét dobja ki a kereső: a tizenhatodik századi amerikai kolonizálók a legenda szerint egy vacsorával köszönték meg a wampanoag indián törzs vezetőinek a segítséget eligazodni a „lakatlan” földrészen – mielőtt egy századdal később leigázták őket.

A kiábrándító história egy pillanatra szembesít az egész helyzet abszurditásával: nagy többségben közép-európai társaság lévén, generációs traumaként hordozva magunkban elnyomás és nemzeti veszteségek emlékét, otthoni ételeinket esszük az amerikai gyarmatosítás emlékére. Nápolyban. Éljen a globalizáció, emeljük a poharunk, nevetünk magunkon, mi mást tehetnénk.

Végül felépítjük a saját rituálénkat: minden fogás előtt köszöntőt mond valaki, amelyben hálát ad, kiszolgálja a többieket, a szakács pedig bemutatja a főztjét. Körbeadjuk a tálakat, ismerkedünk az új ízekkel, az új kulturális élménnyel. Hálát adunk, hogy megkaphattuk ezt az ösztöndíjat, hogy megismerhettük a várost, hogy megismerhettük egymást. A soknyelvűségért, a hagyományokért, amiket tanultunk, a közös hagyományokért, amiket kitaláltunk magunknak. Azért, hogy itt ülünk, négy ország hét képviselője, különböző háttérrel és csomaggal a puttonyunkban, és lám, a különbözőség elpárolog a közös tapasztalatok melegében. A terített asztalon kultúráink miniatűr makettjei alkotnak egy nagy egészet, amiben mindenki ugyanannyira van jelen.

Az este hosszúra nyúlik, a sok maradékra vonatkozó aggodalom megcáfolódik – a pierogi, krumplisaláta, lasagne és puliszka, úgy tűnik, együtt az igazi. Egy morzsát sem hagyunk magunk után. Kajakómásan kászálódunk össze, hogy közös erővel felszámoljuk a mosatlanhegyeket éjjel három órakor.

Nagy ölelésekkel veszünk búcsút egymástól, további nemzetközi vacsorák ígéretét belengetve. Hazafelé bandukolva a nápolyi sikátorokban csicsás Mikulások és ókori templomok között, kelet-közép-európai ízekkel a számban még egyszer megköszönöm, hogy ennyire színes a világ körülöttem, és hogy a féltett kulturális kincseinket nemcsak hordozni tudjuk, hanem megosztani is.

A lelki szemeim előtt felderengő definíció éppolyan, mint újra elővenni egy házi olvasmánynak feladott Kosztolányit: a mondatok csak felnőttként, évekkel később nyernek értelmet. Hiába vártam aranysárga levelekre, fátyolos, reggeli ködre, illegális avarégetés nosztalgikus illatára, Nápolyban elmaradt az ősz. Váratlanul és kéretlenül lepte meg a világot a tél: múlt szerdán leszakadt az ég. És azóta is szakad. 

Aki sosem élt az „Appennini-félsziget mediterrán égövének” területén, csak halovány elképzelése lehet arról, mit jelent a „bőséges csapadék”. A kövér cseppekben zuhogó, hideg eső patakokká hízik az utcán, a régi, hepehupás macskakövek fényesek és síkosak, a domboldalakra emelt várost elmossa az eszelős víztömeg. Mint minden olyan vidéken, amely elsősorban a meleghez igazítja magát, itt is (a szokásosnál nagyobb) káosszal jár a rossz idő. A tömegközlekedés áll, a metró késik. Árkon, bokron, vízen át tapicskolok lefelé reggelente. A régi járdakövek csúszóssá válnak: első nekifutásra kétszer esem hanyatt egymás után. Sáros térddel és kabáttal, csigalépésben araszolok tovább az egyetem felé, kalandparkos élménnyé válik a központba jutás. Amikor enyhül az eső, felébred a szél: elszabadult ernyők és kalapok táncolnak a házak között mindenütt. A campus folyosóin ázott verebekként ücsörgünk órák után, várjuk, hogy csillapodjon a vihar.

Jól befűtött szobámról ábrándozva merészkedem ki végül, eltökélten szökdécselek egyik, még el nem árasztott járdaszigetről a másikra. Csuromvizes vagyok, mire hazaérek. Meleg szobáról pedig szó sincs. A fűtés még nem üzemel, a magas belterű, szigetelés nélküli házak szivacsként szippantják tele a falaikat hideggel. Két pulcsiban, takaróba bugyolálva tábortűzről álmodozom, igazi Robinson Crusoe-nak érzem magam. Nem én vagyok az egyetlen.

Nálam például nincs is fűtőtest, nyugtat az egyik barátom. Nálunk a légkondi tudna fűteni. Ha működne. Mi addig engedjük a forró vizet a kádba, amíg tiszta pára lesz a fürdő, aztán kinyitjuk az ajtót, hogy terjedjen szét a lakásban, jelenti egy másik erasmusos. A harmadik a kotyogóssal melegíti a kezét, ha már nem érzi az ujjait. Napi hat-hét kávét iszik azóta, teszi hozzá. 

A hét nagy része tehát fázással telik. Vasárnap reggel ébredek először napsütésre. Kitárom az ablakot, hálásan hunyorgok a fénybe. Az emberek kirajzanak. Nápoly népe ünnepel.

A napnak örvendezve egy barátnőmmel spontán kalandra indulunk Bagnoliba. A városrész félórás vonatút a központtól, és a Flegrei-mezőkre épült, amely egy kalderákból, kráterszerű képződményekből álló, kiterjedt terület a régióban. Többek között a Solfatara nevű alvó vulkáni kúpot is magában foglalja. Egy itt élő barátnőm szerint szinte mindennaposak a kisebb-nagyobb talajcsuszamlások, a hegy lábára épített házakat évente legalább egyszer renoválni kell. Motorossisakkal és jól felszerelt hátizsákkal az ágya alatt alszik. Mindenki folyamatos készenlétben áll egy esetleges evakuálásra. Az ókori rómaiak ezt a helyet tartották Vulcanus, az istenek kovácsa lakhelyének.

A „bagnoli” jelentése „fürdőcske”, és a kénes gázokról kapta a nevét, amelyek a vulkáni talajból rendszeresen törnek elő. Ahogy megérkezünk, megcsap a Büdösfürdőről ismert szag, a barátnőmnek lelkesen mesélek róla. Nagyon tetszik neki a „Stinky Bath” tükörfordítás.

A kénes fürdőkön kívül egy valamikori fémfeldolgozóról is híres a terület. A hatalmas, mára teljesen elhagyatott épületkomplexumot és az azt körülvevő, elvadult parkot zárva találjuk, tilos megközelíteni a gyárat. A tengerparthoz közel azonban egy magas és széles, kilométer hosszú mólót találunk, amelyről belátni az egész környéket.
 

Lélegzetelállító látvány: az indusztriális, brutalista monstrumok és a természet harmonikus kompozícióvá áll össze. A móló vége messze kinyúlik a tenger fölé – csaholó, sötét hullámok tépik a talapzatot, a szél fogai dühösen rángatják a kabátunk ujját. Az elemek vadak és elevenek körülöttünk, az ember alkotta betonépítmény szinte remeg belé. Összehúzzuk magunkon a rétegeket, dideregve, hosszan csodáljuk a természeti erők durva játékát.

Mire hazaérek, besötétedik. Másnapra visszatér az eső, hogy újra átmossa a megtépázott várost. Nemcsak a lakosság, az egész délolasz térség az elemek kiszolgáltatott rongybabájává válik. Az épületeket rengeti-rázza a talaj, a vulkánok folyamatosan mozognak, a tenger tajtékzik. Könyörtelenül bosszút áll az élővilág az elhódított területekért. A római–görög mitológia szeszélyes istenei kelnek életre – nem csoda, hogy ekkora kultusz övezte őket az ókori világban. Visszaszorulva a fűtetlen lakásokba, reménykedve, hogy lecsorog egy-két vékony napsugár két zivatar között, képzeletben hekatombát áldozunk mi is Jupiternek. Csík ködére és dermesztő reggeleire gondolok. Ki hitte volna, hogy jobban fogok fázni Nápolyban, mint otthon.

Nápoly nem megalapozatlanul áll veszélyes város hírében. A szervezett bűnözés filmbe illő méreteket ölt itt, a Camorra nevű maffia tevékenysége köztudott, a hatóságok eszköztelennek mutatkoznak vele szemben. Részben rendkívül aggasztó, részben viszont, ironikus módon, azt eredményezte, hogy az elmúlt években a hétköznapi tolvajlás visszaszorult, legalábbis bizonyos környékeken. Olyannyira központosított és szigorú szisztéma működik, hogy az „egyszerű zsebmetszőknek” felelniük kell minden önérdekű bűncselekményért – nem annyira a rendőrségnek, mint a Camorrának. 
De vissza az elejére. 

Csütörtök késő este hátizsákkal a hátamon érkezem a metróhoz. Egy órám van eljutni a Garibaldiba, a térkép szerint bőven odaérek. Persze a legfontosabb tényezőt kihagytam a számításból: hogy Nápolyban vagyok. A metró ma este csak nyolcig járt, derül ki. Úgyhogy megszokott módon lépcsők, lejtők, loholás. Végül elérem a távolsági buszt, Velencébe utazom, német barátaim hívtak magukkal a 19. Építészeti Biennáléra.

Kora reggel érkezem meg, a szürkületben csipásan pislogok – sehol tenger, macskaköves sikátorok, gondolák. Összezavarodva forgatom a térképet. Végül kiderítem, hogy a 2-es járattal lehet a „szárazföldi” negyedből a képeslapokról ismert óvárosba jutni. A negyedórás út alatt heringekként passzírozódunk össze sok-sok turistával. Sercegnek a füsskabátok – Velencében eső, hideg és zuzmarás télszag fogad. Nápoly szeptemberi melegéhez képest meglehetősen fogkocogtató az idő. 

A délelőttöt városnézéssel töltöm, serényen kattog a kamerám. A kacskaringós, régi utcácskák és dőlt falú, színes házikók díszletnek tűnnek: minden tiszta, rendezett, lélegzetelállítóan festői. Önkéntesen veszem el a sikátorok között, élvezem a csendet az utcákon, a karcsú kőhidakat, a helyi lakosok ladikjainak ringását a vízen.

Impresszionista műalkotás a vízre ereszkedő kékes-lilás köd, a várost bevonó könnyű, fehér redő. Már nincs turistaszezon, csak a híres Szent Márk téren nagy a nyüzsgés.

Megéhezvén sorra nézem az éttermi menüket. Minden legalább tíz euróval több, mint Nápolyban. Tehetetlenségemben egy kebab mellett döntök, ami, úgy látszik, egész Olaszországban a gyorskaják legolcsóbbika. A tengerben gyönyörködve, galambokkal viaskodva költöm el első velencei ebédemet, a török cuisine egyszerű-nagyszerűségét méltatom csendben.

Ekkorra megérkezik Lara és Thea, a német barátnőim. Az estét sétával, kirakatok nézegetésével töltjük, ők kipróbálják a helyi spritzet, valami élénkpirosat, én maradok egy pohár fehér fröccsnél.

A Biennáléra másnap megyünk. Már maga a helyszín is lenyűgöz: Arsenale di Venezia, az egykori hajó- és fegyvergyár története egészen a 12. századig nyúlik vissza. A nemzetközi kiállítás sokszínű és nagyon tanulságos (ezt hosszabban ecsetelem pénteki jegyzetemben), hosszú órákon át bolyongunk a termekben. 

Délután négy órakor jövünk ki Theával, amikor a gyomorkorgástól már nem halljuk a gondolatainkat. Kopogó szemünk kiszúrja az első éttermet, borzasztóak az árak, de hát mindenhol ugyanilyen, úgyhogy mindegy, akkor már használjuk ki: polipot rendelek grillezett zöldséggel. Három száraz csápot és pár szelet padlizsánt kapok. Csalódottságomnál erősebb az éhség, csak utólag duzzogunk egy kicsit. De benne van a pakliban, hiszen turisták vagyunk, azoknak meg mindegy.

Délután már a hazaútra készülök. Larával kiegészülve a buszmegálló felé kacskaringózunk nagy kerülővel a romantikus utcácskákon, gyönyörködünk a vízen táncoló fényekben, a macskakövekben, a vastag falú, sok száz éves házakban. A San Paolo téren búcsúzunk el, ők beülnek egy vendéglőbe, én továbbmegyek, vissza a 2-es busszal a Venezia Mestre megállóba.

Még vásárolok ezt-azt, nézelődöm az állomáson, majd felszállok, és útra készen, élményektől zsongó fejjel dőlök hátra. 
Ekkor értesítés érkezik a telefonomra. 12 eurót költöttem itt és itt. Próbálok rájönni, mit vettem, de közben újabb jelzés: a másik kártyámról 10 euró tűnik el. Majd még 15. A harmadik kártyámról. A pulzusom az egekben, remegő kézzel kapkodok, egyik alkalmazásból a másikba lépek, tízesével fogynak az eurók percről percre. Mire minden fiókom befagyasztom, egyheti megélhetésem oda. Pénztárcástól, igazolványostól. 

Így ér tehát a vasárnap reggel, pár óra kényelmetlen alvással, egyetlen cent nélkül érkezem Nápolyba. Egyenesen a rendőrségre. Kezembe nyomnak egy kitöltendő jelentést, mutogatva és online fordítóval kommunikálunk. Egyikük tud angolul, de próbára tesz, hogy hívnak, hány éves vagy, kérdi, és bravissimót kiáltva tapsol, hogy olaszul is tudom a választ. A másikuk valami popslágert indít el, amíg a jelentést írom, nem tudom, azért-e, hogy felvidítson, vagy ő hallgat ilyesmit munka közben. Amerikai popzene és olasz nyelvvizsga a nápolyi rendőrségen. A groteszk jelenet kizökkent az elkeseredettségből, önkéntelenül is elmosolyodom. Aláírok mindenféle papírokat, aztán mehetek is.

Először hagyom el Nápolyt, a szervezett bűnözés nagy színterét több napra, és lám, máris kirabolnak. Üres zsebbel, kimerülten mászom meg az emelkedőt. De mégiscsak süt a nap, csiripelnek a madarak, robognak a robogók. A pénzt nem kapom vissza – ez szinte biztos –, de épségben hazaértem. És legalább megvan, miről szól majd a hétvégi Nápoly-napló.

Az utóbbi két hét azonban hirtelen visszarántott a Nápolyt először látogatók közé, ugyanis spontán módon mindenféle otthoniak érkeztek a városba. Először a húgom és egy osztálytársa, majd egy Hollandiában tanuló régi barát, egyetemi professzoraim, kedves családi ismerősök. Ki hozzám jött vizitelni, ki vakációzni, ki munkaügyben. Egészen szürreális élmény volt, hogy több mint egy hónap csupa új ember és olasz nyelv után egymást érik a székely akcentusok. S e székely akcentusokhoz tartozókat önkéntes idegenvezetőként vezettem át a város káoszán.

Séta a Spanyol negyed tarka pöttyeitől a Toledo út zsibongó üzletein át az Umberto I. Galériához, megállva a Piazza del Plebiscito közepén egy levegővételnyi ámuldozásra. 

A hatalmas, kör alakú téren mindenhol turistacsoportok, nyelvek és világok sokasága, hátraszegett, forgolódó fejek próbálják befogadni a megszokhatatlan látványt. Azon kapom magam, hogy én is velük együtt csodálom. Mesélés, mutogatás közben ugyanúgy meglepődöm Nápoly ékszereinek ragyogásán, mint az, aki először látja.

Kávészünetre a Gambrinus cukrászdába megyünk, amely a turistacsapdák egyik leghíresebbike. A valóban gyönyörű belső teret elárasztják a külföldiek, a sütemények és kávék háromszoros áron kaphatók. De városnézőként kötelességemnek érzem magamra vállalni a túlköltekezést.

A következő állomás a Centro Storico: Gesu Nuovo, Santa Chiara, Duomo templomok – a kötelező körök. És természetesen ebéd, minél olaszosabban. A húgomék először pizzát, másnap parmigiana di melanzanét (paradicsomszószos-parmezános padlizsánszeleteket) esznek. Kipróbálnak többfajta tésztát, a sfogliatellát, az autentikus, olasz gelatót, az Aperol Spritzet. Bejárjuk a Sant’ Elmo várat és Vomero sétálóutcáit. 

Vasárnap a Herculaneum romjai között találkozunk egy professzorommal, aki jó pedagógusként utánaolvasott az ókori város történetének. Hála neki, hátradőlhetek egy kicsit, és átadhatom a csoportvezető szerepét néhány órára. A város a római elité volt, jóval kisebb, de sokkal gazdagabb, mint Pompeji. Templomok, kantinok, malom, lakóvillák sorait szemléljük. Még a romokon is jól látszik, milyen pompában éltek itt egykor.

A freskók, csempék és fából készült épületrészek döbbenetesen jó állapotban őrződtek meg, de a végzetük a Pompejiéhez hasonló tragédia: vulkánkitörés áldozatai lettek. A használati tárgyak és gyönyörű építészeti emlékek mellett a tengerparton segítségre váró, egymásba kapaszkodó lakosok földi maradványai is megmaradtak. Egyszerre hátborzongató és ámulatba ejtő látvány.

A következő héten Hollandiából érkező barátnőmmel barangolok a központban. A kötelező látnivalókat vele is sorra vesszük.

Egy óvárosi kis étterem teraszán magyar hangokra figyelünk fel. Te, ezek nem…? – suttogja. Diszkréten leskelődöm. Magyarország egyik leghíresebb YouTube-erét ismerjük fel az egyik arcban. Alig hiszünk a szemünknek. Negyedóra lamentálás után zavartan elé állunk. Nem szokásunk az ilyesmi, de hát mégiscsak elképesztő, hogy Nápolyban botlunk belé. Kiderül, hogy vakáción van, úgyhogy nem zavarjuk, fotózkodunk és váltunk pár keresetlen szót. Jó szórakozást, búcsúzunk lazának szánt mozdulattal, majd határozottan elindulunk a tervezettel ellentétes irányba. Nincs mit tenni, visszafordulni nem merünk – mégis, hogy nézne az ki –, úgyhogy végül kínos vihogással és nagy kerülővel térünk vissza a főutcára.

Ahol ismét csíkiakba futunk – de ezek után ez már meg sem lep. Megbeszéljük, hogy mit néztek meg eddig a városból, hol ettek mortadellás szendvicset, milyen kiülős helyet találtak a Dante téren. Ajánlom nekik a kedvenc helyi ételem, a polpette di pollót (húsgombóc paradicsomos szósszal), de ők tengeri herkentyűért jöttek, kérik szépen, nem ovis menüért. (Turisták…)

 Vasárnap kompra szállunk, és Sorrentóba utazunk pár órára. 

A kis, parti város sokkal jobban megadta magát a látogatóknak, mint Nápoly, ragyogó, hangulatos utcáin mást sem látni, mint turistát és szuvenírboltot. És citromot, amelyre a hely imidzse épül. Minden kirakat élénksárga: limoncellótól fagylalton át egészen citrommintás fehérneműig mindent találni. Hunyorgunk a rikító színtől, de ellenállni nem tudunk, minket is beszippant a kínálat. Hosszan keresgélünk elfogadható hűtőmágneseket, a barátnőm citromos szappant, én citromos abroszt veszek emlékbe. 

Egy „helyi autentikus finomságok” üzletbe tévedve az eladók mézes-mázos mosollyal és (citromos) bonbonnal köszöntenek. Óvatosan veszünk egy-egy darabot, közben riadt Jancsi és Juliskaként nézünk össze. Az eladó egymás után nyújt felénk pestós, szarvasgombás-fűszeres szószokat, csupa olyasmit, amit még sosem próbáltunk, és minden valószínűség szerint többé nem is lesz alkalmunk megízlelni. Nincs bennünk erő nemet mondani – végigkóstoljuk mindet, tudván tudva, hogy cserébe vennünk kell majd valamit. Toporogva nézegetjük az üvegcsékre írt sok számjegyű árakat. Meneküljünk? – kérdem. Jó. 
Hátra sem nézve, halk „ciao”-val beleolvadunk az utcai sokaságba. Szégyenkezve, de jóllakottan.

A nap végére Sorrento sem tűnik másnak, mint egy csillogó, sárga cukormázzal borított látványosságnak. Gyönyörködtet, de Nápolyhoz nem fogható.

Talán elfogult vagyok, szabadkozom a barátomnak. De egyetért velem. Nápoly más, mondja ő is. Persze lehet, hogy azért, mert te annyit dicséred, hogy csak a jó dolgokat látjuk mind emiatt.

Igaz, ami igaz – a forgalom riasztó káosza, a mindenhol szanaszét dobált szemét, az utcasarkokat belengő, kétes eredetű szagok is a város realitásához tartoznak. Még mindig nem tudom megfogalmazni, mi olyan misztikusan egyedi számomra benne. Ahogy újra és újra bejárom turistáskodó ismerősökkel, a lelkesedésem nem csillapodik, mi több, új lendületet kap. Velük ámulok az épületeken, kapkodom a fejem piacterein, élvezem a kávéját és az „ovis menüt”.

Ahogy búcsút veszek az otthoniaktól, alig hiszem el, hogy ami nekik kiruccanás volt, az nekem a mindennapi élet. Egy kicsit én is nyaralásként éltem meg a velük töltött időt. De a látogatók előbb-utóbb hazamennek, vissza a realitásba. Ahogy eszembe jut, hogy az én itt-tartózkodásom is így végződik majd, elfog a szorongás. Már rég nem turista vagyok. Nápoly a realitás. De akkor mégis mi az, amibe februárban vissza kell majd térnem?

A Dante téren ülünk egy söröző fiatalokkal ellepett széles lépcsősoron. Én és a csíki társaságom helyiekkel próbálunk ismerkedni. Így kerülünk a négy éve itt élő, egyiptomi Ali és a palesztin származású Ahmed társaságába. Mindketten itt végeztek egyetemet, programozóként és webdizájnerként dolgoznak. Tudnak angolul és olaszul is, de egymás között arabul beszélnek.
A város minden negyede egy különálló világ, magyarázza Ali. A „quartiereket” a történetük választja el egymástól, és a világ más helyeitől is. Ilyen sehol nincs, ilyen csak Nápolyban van, mondják. A Spanyol negyed például a 16. századi spanyol ajkú helyőrségnek fenntartott városrészként alakult. Vomero az ókori alapítással egyidős, Posillipo a római elit üdülőhelyeként szolgált. 

Bár egyértelműek a különbségek Arenella magas, jól szituált épületei és a Spanyol negyed zsúfolt sikátorai között, időbe telik megtapasztalni, miről beszéltek újdonsült „helyi” barátaink. Az első néhány héten, bár rengeteget sétálok, igyekszem nem teljesen belegabalyodni a sikátorok kibogozhatatlan hálójába. A bevált sétám az egyetemre a Salvatore Rosán visz az emblematikus archeológiai múzeum épületéhez, onnan a Toledo útra kitérve a Dante téren át az óvárosba. Az egyetem egyik épülete a központ központjában, a Santa Chiara monostortól száz méterre áll, a másik a Duomo úton, a harmadik a kikötőhöz közel, a Porto negyedben. Mind tele palotákkal, hangzavarral, külföldiekkel. Amilyen lenyűgöző, éppolyan kimerítő tud lenni a zsúfoltság, ami körülveszi. 

Pár hétbe telik, hogy eléggé helyinek érezzem magam alternatívák kipróbálásához. Egy reggel merészen letérek a járt útról a járatlanért, fejest ugrok a vékony belső utcácskák labirintusába.
 

Az Avvocata negyedben találom magam, meredek lépcsők, keskeny teraszok és a házak előtt felhúzott ruhaszárítók között. A lakások egyenesen az utcára nyílnak, az ablakok kitárva, belátni a hálószobákban összevissza göngyölt takarók és szétdobált alsóneműk közé, a konyhák teli mosogatókagylóiba, a pizsamás, öltözködő, fogat mosó, híreket néző idegenek reggeli rutinjaiba. 
A Spanyol negyedre emlékeztet, első látásra majdnem azonos: mindenhol a hétköznapok intim lenyomataira találni. De mégsem. Ott egymást érik a lakók és külföldiek, nagyobb a hangzavar, trattoriák és cantinák váltogatják a spritz-bárokat. Montecalvarióban halszag, olajos pizza fritta, frissen sült péksütemények és érlelt sajt illata lengi be tarka piacterek sokaságát. Materdeiben se üzletek, se éttermek. A hasonló városkép egészen más funkcióhoz igazítja magát.

 

A Sant’Elmo vár köré épült Vomeróban a neoklasszicista épületek, széles, macskaköves utak, kiépített teraszok és drága kirakatok Nyugat-Európa világvárosait idézik, az elegáns kávéházakat és éttermeket a nápolyi felsőközéposztály népesíti be. A központtal ellentétben zöldövezetek, parkok, nyílt terek hígítják a zajt. 

Néhány hét alatt mi, tudatlan külföldiek is megtanulunk kiélezett érzékekkel tájékozódni Nápoly városai között. Igazi önismereti gyakorlat a megfelelő környék melletti elköteleződés. A „Te melyik nápolyi negyed lennél legszívesebben?” személyiségtesztként működik. (Létezik is online, minden olvasó utánanézhet, hogy inkább Arenella- vagy Materdei-temperamentumú).

A szomszédságomban lakó Félicitas duzzogva rázza a fejét, ő még németországi otthonában olvasta, hogy Arenella milyen jó környék, hogy biztonságos meg minden, de hát ő bulizni jött, itt aztán semmi nincs, mindenből kimarad. Már írt az erasmusos csoportokba, a Spanyol negyedbe akar költözni, hogy egy köpésre legyen az esti kocsmázásoktól. 
Az ausztriai Emily a Porto negyedből tervezi a szökést, dolgoznia kell egyetem mellett, jövő héttől Chiaiában fog élni, megőrjíti a zaj. A valenciai Lizz az óvárosi központban talált lakást először, de ahogy megérkeztek a szüleivel, azonnal lefújták az egészet. Ki se pakoljon, nem engedik ilyen összevisszaságba költözni. Már megvették a jegyét vissza Spanyolországba, amikor végül Vomeróban sikerült  lakást találnia. 
 

 Ami engem illet, hű maradok Arenella családbarát környékéhez. Vomero pompája és Avvocata intimitása között félúton mindenféle élményből jut egy kicsi. Hol az óváros kavalkádját, hol az elit környék parkjait járom. De még most is, akárhányszor sétára indulok Nápoly szeszélyes lankái és emelkedői között, mindig szembesülök lehetséges sorsok és életek új, azelőtt ismeretlen formáival.

Nápoly csendesebb vasárnap, jó keresztény módjára megpihen, de még ilyenkor is szokatlan a folytonos nyüzsgés, a kaotikus közlekedés, a nyelvek és etnikumok szűntelen kavalkádja. Furcsa itt hagyni, ha csak egy napra is. A diákszervezettel megyünk kirándulásra.

A partra érve azonnal felismerem a csapatot: soknyelvű fiatalok riasztó tömege. Beállok közéjük, tétován forgolódok, hol lehet a helyem ebben a bábeli zavarban? Arra számítottam, hogy sokan érkeznek majd egyedül, ismerkedésre készen – ehhez képest már mindenki kényelmesen fészkelődik egy-egy kisebb körben. Kínomban elmenekülök kávét venni, amíg a dokkon várakozunk.
A hajón rajtunk kívül is rengeteg a külföldi: négy holland nyugdíjas közt ücsörgök, nézem a tengert. Szemérmetlenül kék és ragyogó.  Elhatározom, hogy akkor is jól fogom érezni magam, ha senki nem áll szóba velem. Hiszen Caprira megyünk. 

Amint feltűnik a sziget, egy pillanatra megakadnak a torkokon a szavak és a reggeli cornetók. A hófehér házak kristályok Capri zöld fái között, hívogatóan intenek vitorlások árbócai, helyi citrusfélékből épített piramisok csalogatják az érkezőket. Ámulattal kattannak a kamerák, lövődnek a szelfik. 

Délig mindenkinek szabad program. Bizonytalanul nézelődök, elindulok, véletlenül néhány diákba botlok. Egy francia lány és egy német fiú, a tengerpartra készülnek, csatlakozik hozzájuk egy cseh lány is. Mehetek én is? Mehetek. 

A cseh lánnyal merülök hosszas beszélgetésbe, amíg a többiek bemennek a tengerbe. Magdalena a neve, gyógyszerészetet tanul. Nehezen szokja a nápolyi zajt. Az otthonáról mesél, aztán a helyi és nemzeti ételeinket soroljuk, jó közép-európaiként hiányoljuk a savanyúkáposztát mind a ketten, és a nápolyi pizza fritta-t – a népszerű, olajban sült pizzát –, a lángoshoz hasonlítjuk. Tisztában van vele, hogy magyar eledel, úgyhogy nem veszünk össze rajta. 

Később találkozok egy budapesti lánnyal, Annával. Bemutat egy amerikai lánynak, egy cseh fiúnak, pár németnek és lengyelnek. Eldöntjük, hogy nem állunk sorba a felvonónál, inkább felsétálunk a város központjába.
 

Capri egy sziklás domboldalra épült, világos házak és szűk lépcsősorok kacskaringós sűrűje. Az utcákon szabályos macskakövek, a falakon kerámiából készített, kézzel festett házszámok és jelzések, kék ablakkeretek, mélyzöld lombú, hatalmas fák eldugott, vadregényes kertekben. 

 A sétálóutcákon kézműves üzletek sokasága, éttermek és kávézók, szebbnél szebb kirakatok mindenütt. Nem győzzük kapkodni a fejünket. 
Hosszan sétálunk egy kilátópontig, amely egy sziklaszirtre nyílik. Szemkápráztató a víz, tündököl a napfény a hullámok taraján. Kifújjuk magunkat. 

A társaság zöme ezután visszafordul, hogy fürdéssel töltse a nap hátralevő részét. Én és Anna folytatjuk a felfedezést.
Nagyon hosszan és nagyon messzire sétálunk. A turistatöme gyérül, végül teljes lesz a csend, ketten maradunk ugyanazzal a névvel és ugyanazokkal a szavakkal. A Lysis-villánál kötünk ki, a sziget másik csücskében.

 Gyönyörű, francia stílusú épület, egy kétes életvitelű, Jacques Fersen nevű üzletember építtette a századforduló után. Bejárjuk a tágas termeket. Még a kályha csempéje is gyönyörködtet. A kilátás lélegzetelállító. 

Egész Capri káprázatnak hat, túl fehér és túl kék és túl tiszta. Minél többet nézelődünk, annál álomszerűbb. 

És minél alaposabban nézzük, annál feltűnőbb a sziget valósága. A magas, kovácsoltvas kapuk mögött fényűző villák és hatalmas udvarok, a tiszta utcákat ázsiai vendégmunkások seprik lehajtott fejjel, a tömegnek láthatatlanul. A kirakatokban luxusmárkák, a gyümölcsösnél három euró egy darab helyi citrom és narancs (mindkettő vízízű). 

Mire visszaérünk a partra a többiekhez, Capriról felszáll a csillogó köd, és egy jómódú külföldieknek faragott, dúsgazdagok által birtokolt, grammra kimért attrakció lapul alatta.  
 

Anna bemegy a tengerbe, én visszatérek Magdalenahoz. Megismeredek néhány török lánnyal, örvendezünk közös szavainknak. Az esti indulásig a homokon ülve beszélgetünk, nekik is feltűnt a sziget kettőssége. Örülünk, hogy láthattuk, de visszavágyunk Nápoly nyers valóságába, amelyet esze ágában sincs eltakarni. 
Mikor kiköt a hajó, öleléssel búcsúzunk. Hosszú-hosszú lépcsők állnak még előttem aznap este. A sötét városban Arenella felé Capri fényűzésén merengek, és az újonnan megismert arcokat próbálom nevekhez kötni. Most kezdem úgy érezni, hogy nem csak a város, de az emberek is befogadnak.
 

Hosszú sétákat teszek mindennap a központban, felfedezem a legemblematikusabb helyeket. A ‘centro storico’, az óváros nagy turistagócpontjai, a San Chiara-monostor, a San Gennaro dómja, a Gesu Nuovo tér és templom után el is  fogy a kedvem a látogatók tömegeitől. Az óváros utcácskáin hömpölyögnek a külföldiek, olasz szót nem is igen hallani, a kulturális kínálat itt többnyire hűtőmágnes, pizza, pasta, aperol spritz.

De minél távolabbra merészkedem ezektől a részektől, annál színesebbé válik a város. Nápoly lelke a központban él a legkevésbé. Jobban szereti a rejtőzködést: buszmegállókban kártyázó öregek keménykalapjában, koszos tereken focizó kisfiúk kiabálásában, telegraffitizett falak repedéseiben van. És minden buszmegállóra meg térre és focizó gyerekre jut legalább egy nevesincs épület, amely semmivel sem közömbösebb látvány a nagy turistacélpontoknál.

A kettősséget ízlelgetve, egyik látnivalótól a másikig andalogva talál itt egy csíki barátom, aki teljesen véletlenszerűen szintén Nápolyba kapott ösztöndíjat erre a félévre. A San Chiara udvarán találkozunk, szinte szürreális itt látni egymást. Tétován sétálni indulunk, pár perc tanácstalanság után végtelenül ömleni kezdenek a szavak, mindenről beszélni kell. Hogy itt mindenki motorozik. Hogy vödörrel húzzák fel az élelmiszert az emeletre. Hogy az utcán van a mosógép. Hogy milyen hangosan beszélnek. És a mentalitás. Az építészet. A kultúra. A templomok. Hogy ha Csíkban lenne csak egy ilyen kolostor, arra építené a város az imidzsét. Na és a kávé. A kaja. 
A lelkendezésben megéhezünk. Járjuk a környéket, valami igazi „napolitán” vacsora kellene.

Ristoranték és trattoriák között bolyongunk, mindent megcsodálunk, nem tudunk elköteleződni. Végül megadjuk magunkat a Superkebab nonstop dönerező négyeurós menüjének. Balkánosan eszünk egy parkban, belefojtjuk a honvágyat a „hazai” ízekbe.
 

Másnap a Sant’Elmo középkori várhoz megyünk, a Vomero domb tetejére. Az erőd a 13. század óta áll, később Károly Róbert magyar király rendelte el a bővítést, a mai, hatszöges formáját a 16. században nyerte el.

Katonai börtönként üzemelt, ma kiállítótér és művészeti fesztiváloknak ad otthont. Tátott szájjal, kitekert nyakkal hunyorgunk az építmény falaira. A vár mérete befogadhatatlan.

A bástyákról letekintve belátni egész Nápolyt: fehér és sárga háztetők, tarka teraszok, ragyogó, szinte világító tenger. A távolban kék hegyorom, úgy őrködik a város felett a Vezúv, mint öreg, szigorú istenség.

Alig győzzük bejárni. Az épület belső udvarán egy 20. századi művészeti múzeum üzemel, ezt is hosszasan csodáljuk. Provokatív, politikai és kísérleti alkotásokat látunk, csíki szemnek szokatlan kincseket.

Az erőd alatt a San Martino-monostor áll, ide is bemegyünk, és még nagyobb döbbenettel vesszük sorra a komplexum termeit. A 14. századi épület gótikus stílusú, de barokk elemekkel díszített falai szemkápráztatóak. 

Szobrok rengetege, freskók, hajómúzeum egy nagyjából húsz méter hosszú, királyi gondolával, a városkapu egykori címere, amelyre kényelmesen felférne egy felnőtt ember, szobaméretű csillagászati óra… Felsorolni is képtelenség. A pár órásra tervezett programmal a nap nagy része eltelik.

Kimerülve ülünk le a monostor kertjében. Találok egy földre hullt zöldessárgás gyümölcsöt, citrusféle, próbáljuk lefejteni a vastag, szivacsos héját. A belőle folyó fehér váladékról kiderül, hogy valami gyantaféle, egész nap ragad a kezem. A gyümölcsöt azért elosztjuk (most sem tudjuk, mi volt az). Még pihenünk egy kicsit, hallgatózunk. Csend van. Szinte hihetetlen. 

Nagy sokára elindulunk a központba, végig a hosszú, keskeny lépcsősorokon. 
Nápoly királyok és háborúk, járványok és művészek, vallások és kultúrák emlékét őrzi. És nem csak a múzeumokban. Hazafelé bandukolva a kanyargós utcácskákon történelem dobog a lábunk alatt minden egyes kőben.

Megbabonázva szállunk le a gépről édesanyámmal. Sorban állunk taxiért, hevesen alkudozunk, nem kapcsolnak taxiórát, 35 euró, akarjuk vagy sem? Legyen 25. Az lehetetlen. 35 a minimum. Mit tehet az idegen? Ez vagy három súlyos bőrönddel ötven perc buszon, átszállással. Maradunk a taxinál. Végül megszán minket, 30 euróval megelégszik. Kikönyököl a kocsi ablakán, mielőtt továbbhajt:

– Welcome to Napoli!

Így indul az ittlétem. Öt hónapot fogok Nápolyban tölteni egy tanulmányi ösztöndíjprogram keretében. A lakást egy online csoportban találtam, három olasz nő a lakótársam. Ylenia a szószóló, hosszan cseveg tört, tonizáló angollal, körbemutogatja a szobákat, elmagyarázza, hogy mi közös, mi nem, ajánl néhány olcsó szupermarketet. Egész életében itt élt, mondja, még a kerületből sem költözött ki soha.

Arenella a családosok negyede. Nincsenek klubok, nincs hangzavar, csak parkok, iskolák, nyugdíjasok és hajnali kutyasétáltatók. Az egyik legbiztonságosabb környék, gyalog harmincöt percre a központtól.

Ma focimeccs lesz, tudjuk meg. A pólójára mutat, a nápolyi csapat kék-fehér csíkjai büszke sávokban feszítenek. Itt mindenki fociőrült. Az egész város üvölteni fog, figyelmeztet.

– Én is – teszi hozzá.

Nápolyban nem ciaóval köszönnek az emberek, hanem így: „Forza Napoli!” A válasz: „Sempre!” (Mindörökké!)

Elismételteti velem, elégedetten bólint. Sempre, mondja, mikor kilépünk a lakásból.

Aznap már nem megyünk az óvárosba, csak a környéket fedezzük fel. Nápoly a keskeny utak, a krumpliorrú kisautók és főleg a hangosan burrogó robogók városa. Mindenki motorozik. Gyermekarcú kamaszok, magassarkús, kiskosztümös hivatalnokok, görbe öregemberek rázkódnak ócska járgányokon. 

A közlekedés szigorú szabályok mentén zajlik: az ember köteles figyelmen kívül hagyni az útjelzéseket. A piros, a stop, a jobbkéz-szabály, a zebra inkább afféle utcai dekorációs elemek. A járókelőknek megvan a maguk baja – ki ér rá zebrát keresni?! A kulcs a tempó – csak semmi hirtelen mozdulat: sem lelassítani nem szabad, sem gyorsítani, így eldöntheti a sofőr, hogy jobbról vagy balról lesz helye kikerülni az átkelőt. Megállni nyilván neki sincs ideje. 

Egy kantinban vacsorázunk, az étkezde zsúfolt. Minden terasz tele. A nápolyiak kiülnek, hangoskodva élvezik a meleg ételt, az általuk jól ismert fogásokat rozoga műanyag asztalok előtt, műanyag tányéron, műanyag villákkal. A tálcákon parmezános padlizsán, marharagu, olívaolajas cukkini, kövér mozzarellák, termetes húsgolyók paradicsomszószban. Édesanyám pestós fusillit, én húsgolyót veszek, mindketten kipróbáljuk a padlizsánt is. Köretként ajánlják, de felét sem bírjuk megenni, három étkezésre elég ételt pakolnak fel nekünk.

Később elosztunk egy nápolyi sfogliatellát, ami ricottával töltött péksütemény, és egy mandulás tarallit séta közben. Az esti város méhrajként nyüzsög és zajong még ezen a csendesnek mondott környéken is, de az állandó robogózaj, duda és gyermekkurjongatások közepette nyugodtan éli világát minden helyi ember.

Mire hazaérünk, már tart a focimeccs. Ylenia nagyokat visít a szomszéd szobában. Minden népszerű káromkodási formát így tanulok meg. Megremegteti a zárt ablakokat a drukkerek kórusa odakintről, visszhangzik a negyed, visszhangzik az egész város. És éjjel sem halkul el. Útépítés, burrogás, dudálás, fékek és emberi hangok állnak össze egységes és szüntelen alapzajjá, nekünk lárma, nekik a mindennapok ritmusos zenéje. 
Állítólag New York az a város, amelyik sosem alszik. Hát, Nápoly sem. 
És én sem, amíg meg nem szokom.