Nosztalgikusan kezdődött a negyedik zanglai hetünk, mert ez az utolsó pár nap, amelyet itt töltünk. Már befejeztük körben a falak és párkányok javítását, a hét elején pedig elkezdtük a kijavított falak meszelését az északnyugati falon, de a meszet nehéz volt beszerezni, mert hiány van belőle a boltokban. Jelenleg tizenhárman vagyunk önkéntesek a faluban, így minden napra be van osztva két személy, akik főznek a napiskolában, és az ebédet felcipelik a palotába. 
Egyik nap a főtéren a helyi lányok főpróbát tartottak, hagyományos, népi, menyasszonyi öltözetben, perakkal a fejükön. A perak generációkon át anyáról leányra öröklődő, pártaszerű fejdísz, amelyet arany, ezüst, türkiz és más drágakövek díszítenek. Nem hiába: a perak mutatta a család vagyonát. Szűkös időkben levágtak és eladtak róla néhány követ, jó időkben varrtak még rá. A táncosok közül több lányt is felismertünk, akikkel napközben együtt dolgozunk a palotán, egyikükkel, Phaldonnal fotót is készítettünk.

A hét további részében sorra vettük a palota falait és lemeszeltük a délnyugati és dél-keleti falakat is. A helyi fiúk és férfiak már kipróbálhatták a kötélen való közlekedést, mert az előző hetekben többször is tanítottuk őket, de a helyi lányok, asszonyok nem merték kipróbálni, hiába hívtuk őket is. Egyik nap viszont, amikor egyedül voltam a kötélen [Emese – szerk. megj.], odajöttek, megvárták, amíg végzek és lejövök, majd kissé szégyenlősen, egymást bátorítva mondták, hogy ők is szeretnék kipróbálni. Így kialakult egy spontán iparialpinista-képzés lányoknak, amire a fiúk is kíváncsiak voltak. Odajöttek ők is, segítettek a lányoknak, akik között voltak nagyon ügyesek, de volt, aki ereszkedésnél nem tudta kinyitni a mászógépet, így utána kellett másznom, hogy kinyissam neki, majd leeresszem, amolyan partnermentés-szerűen.

Augusztus 15-én nem dolgoztunk, mert ez India függetlenségi napja. 1947. augusztus 15-én kiáltották ki India függetlenségét az Egyesült Királyságtól és adták át az ország vezetését az indiaiaknak. Ennek tiszteletére az egész falu az ünnepségre utazott Padumba. Mi is így tettünk: autó híján stoppolva indultunk el más önkéntesekkel Padumba, ahol egy nagy sportpályán zajlott az ünnepség. Gyerekcsoportok, iskolások adták elő India felszabadulásának történetét. Az ünnepség helyszínét elhagyva Padum központjában kirakodó vásárt találtunk, itt ebédeltünk is. Az önkéntesek egyik tagja tud tűzzsonglőrködni, és a főúton be is mutatott néhány mutatványt. A járókelőkből nagy tömeg verődött össze, de a helyi rendőrök botokkal szétterelték a tömeget, mondván, csak szabad téren lehet ilyesmit csinálni.

Szombaton a Phuktal-ko­los­torhoz utaztunk. A herceg bérelt nekünk egy kisbuszt, ezzel utaztunk Padumból a kolostorhoz. Az út két-három órát vett fel, aszfalt meg nemigen volt rajta, de vízmosás, szakadék, por és szikla, annál inkább. A buszutunk végén egy kis, három ház alkotta településre érkeztünk, Purnerre, ahol volt kemping: teraszosított, kis füves terület fogadott minket, ahol felverhettük sátrainkat. Hegyoldalon vezetett az út a kolostorhoz, amely egy szikla oldalában, egy barlang szájába van beépítve. A turizmus rossz jeleit láttuk: szemét mindenhol, új, idegen vendéglátóipari egységek.

Azt mondják, a barlangba 2500 éve járnak buddhisták meditálni és megvilágosulni, a barlang körül levő kolostor pedig folyamatosan bővült. 2023-ig ez volt az egyetlen buddhista kolostor, ahová autóval nem lehetett eljutni: legközelebb egynapi útra lehetett parkolni innen, ahonnan szamarak és málhás lovak segítségével szállítottak a kolostorba mindent, ami szükséges.
Megkértünk egy szerzetest, hogy nyissa ki a templom ajtaját. Bent sok tankát láttunk, amely egy tibeti buddhista festmény, amit eredetileg lámák vagy buddhista papok festettek. Ábrázolhat egy istenséget vagy mandalát, a buddhizmus gyakorlásának szerves részét képezi, és fontos tanítási eszközként szolgál Buddha életét ábrázolva. Szobrok, faliképek voltak a templomban, a legnagyobb falikép azonban le volt takarva. Mint megtudtuk, ezek a legerősebb védelmezőket ábrázolják, és csak különleges alkalmakkor fedik fel őket. Ezután a templom fölött levő könyvtárat néztük meg, ahol polcokon, szekrényekben sorakoztak a kéziratok.

Sötétedéskor mentünk vissza a kempinghez. Az úton építkezés folyt, az egyik munkás azt mondta, hogy várnunk kell, amíg robbantanak a hegyen. Vártunk, vártunk, és egyszer csak szólt, hogy mehetünk, mi pedig fürgén áthaladtunk, hogy megtudjuk a túloldalon dolgozóktól, hogy csak később robbantanak. Eközben a hátunk mögött egy markológép ráontotta a hegyet az ösvényre. Mégsem siettünk hiába. 
A kempingben zanglai fiatalokkal találkoztunk, akik meghívtak bennünket a tűzük­höz. Egyiküknek születésnapja volt, ezért jöttek el sátorozni, sütögetni, ünnepelni. Előkerült egy kis adag mélyfagyasztott csirkehús, amit apró cafatokban lime-mal ízesítve sütöttek meg. Tojást is főztek, ami 3800 méter magasan nem igazán főtt meg, és gyümölcskonzervvel, sörrel is kínáltak, majd táncolni tanítottak minket.

A hét végén Zanglában tartottunk egy összegző beszélgetést az önkéntesekkel, megbeszéltük az elmúlt négy hét jó és rossz tapasztalatait. Most a jól kiérdemelt szabadságunk következik, szeretnénk közelebbről megnézni a havas hegyeket. Haza augusztus végén indulunk.

 

Galéria