Alhászai napok érdeke­sek és tartalmasak voltak, ám semmit sem érzékeltettek az egykori Tibet hangulatából. Teljesen hiányzott a spiritualitás, és a misztikumnak még a szele sem csapott meg. A mágikus gondolkozást, mely az egész tibeti lét alapja volt egykoron, nyomaiban sem fedezhetjük fel turistaként a mindennapokban, és lehet, hogy másképp sem: legfeljebb néha, egy el­mélyülten imádkozó egyén magatartásából sugárzik va­lami. Végig azt éreztem, hogy egy kínai városban járok, ahol a múltba gyökerező ér­dekességeket – elsősorban épületeket – mutogatnak nekem, melyeket néhány itt ragadt túlélő színez, anélkül, hogy ennek a kultúrának a lényegéből valamit igazán továbbadnának, megmutatnának nekünk. Még a bazárban is azt kellett figyelnem, hogy vajon amit kínálnak, mennyire tibeti és mennyire inkább kínai csecsebecse.

Ötödik napon továbbin­dultunk Tibet harmadik vá­rosába, Gyantseba – autó­pályán. Ezzel végleg búcsút mondhattunk minden illú­ziónak, amit esetleg még tápláltunk, hogy vala­hol fel­lelhetünk valami titok­za­tosságot e különlegesnek tar­tott helyen. Hatalmas hegyek között kanyargott a tökéletes út. Nekem a legérdekesebb az a rengeteg víz volt, amely vé­gigkísért. Hatalmas folyók hömpölyögtek az út mellett. Néhol új épületegyüttes virított, melyek valószínűleg ellenőrző és/vagy munkapontok voltak. Imitt-amott egy-egy igazi ti­beti házat is láttunk, amit valószínűleg a letelepülő no­mádok építettek. Ezeken kívül míg a szem ellátott, két és fél száz kilométeren keresztül csak a hegyek, a víz és az út voltak. 

Első megállónk egy ki­lá­tó­pontnál és turista­lát­vá­nyosságnál volt: két jelleg­zetes állatukat mutatták meg. A jak Tibet jellegzetes, há­ziasított marhája. Linné leírta: tudományos neve – bos grunniens – magyarul hörgő ökörnek fordítandó, és ma a házi jakra vonatkozik. A vadat néma ökörnek (bos mutus) nevezik. A tibetiek minden por­cikáját felhasználják, de a legismertebb a jak vaj, mert eléggé köztudott, hogy ezt teszik a teájukba. Akik kóstolták a nem tiebetiek közül, nem sok jót írtak róla. A mécseseikbe is legtöbbször ezt töltötték. Nehéz szagáról minden euró­pai látogató említést tesz. Mi nem igazán találkoztunk vele. A jakok ellenben ott áll­dogáltak, végtelenül csendesen és egykedvűen ezen a turista­csalogató teraszon, gyönyörűen kefélt szőrrel, bojtokkal díszített szarvakkal, színes szőttessel le­takarva. Látszólag nyugodtan tűrték, hogy rájuk másszanak, akik fényképezkedni akartak velük. Akár a hely jellegzetes kutyája, a masztiff is. A hatal­mas, oroszlánszerű fejű, med­vés küllemű, dús szőrű állatok – fehérek, barnák és fe­keték – ijesztő külsejüket meg­hazudtoló nyugodtsággal, jámboran ülve tűrték a tömeget és a rajtuk pózolókat. 

Következő megállónk a Jamdok-tónál volt. Ez a ti­betiek három legnagyobb szent tavának egyike, melyet egy istennő megjelenési for­má­jának tartanak. A táj és a tó türkizkék vize csoda szép, ám ennél többet nem sugallt akkor és ott a szakralitásából, hisz a partján giccses szíves-virágos fotózkodásra alkalmas hely van kialakítva, parkolóval és lomhán ülő masztiffokkal. Mindenek ellenére szép volt. És elképzelhetőnek tartom, hogy más részein – hiszen ha­talmas, 72 km hosszú! –, ahol csend van, valóban érezhető mindaz a szellem és hangulat, amit neki tulajdonítanak. Úgy tartják, hogy látnoki erőt kölcsönöz, ezért fontos za­rándokhely. Csodatevőként is tisztelik. Egyik félszigete ott­hont ad a Szamtenling-ko­lostornak, az egyetlen olyan tibeti kolostornak, mely a női reinkarnációval is foglalkozik, és melynek legismertebb vezetője az egyetlen tibeti női láma volt.