A buddhizmus – így a „gyémánt utat” követő tibeti buddhizmus is – elsősorban a helyes úton való elindulást és járást célozza. Ez, mint tudjuk, az jelenti, hogy az egyén igyekszik megtalálni a boldogságot és bölcsességet, egyben eljutni a megtisztuláshoz, azaz elérni az áhított nirvánát, ami lehetővé teszi, hogy többé ne szülessen újra (reinkarnáció megszűnése), ami megszabadítja egyben az élet kínjától, és ezzel a legszebb létbe küldi a lelket. Ennek elérésére akkor vagyunk képesek, ha megtanulunk lemondani a vágyakról, és ezzel együtt megszabadulunk a kísértéstől, irigységtől, és – nagy szó! – a frusztrációtól is.  A tibetiek szerint a létforgatagban az egyén nagyon nehezen, de képes irányítani az újjászületései láncolatát (a szanszarát), azaz kissé eltérnek az általános buddhista vélekedéstől.
Tibetben egykoron végtelenül tisztelték az életet és minden élőlényt. Herrera írja le, hogy milyen lassan haladt például az ásás, mert minden gilisztát meg kellett menteni. 

A hajdani Tibet képéhez hozzátartozott – megkopva, elrongyolódva részben a mainak is része – a házakon vagy hosszú rudakon, a hegyi hágókon lengedező ötszínű (minden színnek jelentése van) imazászlók tömege. A kolostorok mellett pedig a töméntelen imamalom, amelyet állandóan forgattak. Ma kevesebben és kevésbé. Azt láttam, hogy sokszor most is, az emberek kézi imamalmokat visznek magukkal mindenfelé. Ez egy szépen díszített kis fémhenger, rövid farúdra szerelve, ami körül elforgatható, benne pedig imaszöveg, vagy mantra finom papírtekercsen. Az imakerék elképzelése azon alapszik, hogy ezzel létrehozzák a „dharmakerék megforgatásának” fizikai eszközét. A dharmakerek első megforgatása azt a pillanatot jelenti, amikor a történelmi Buddha legelőször tanított a megvilágosodása után. Az imakerék segítségével az írástudatlan és iskolázatlan emberek is gyakorolni tudják a buddhista tanokat, ugyanis ezek hatása megegyezik a szóbeli gyakorlással. 
A régi Tibetben nem volt a mi fogalmaink szerinti rendőrség, és bírói kar sem, legtöbbször a város vezetői vagy néhány nemes látta el ezt a feladatot, ami persze megvesztegetésre is alkalmat adott, hisz ott is emberek éltek, bármennyire is hajlamosak vagyunk, voltunk idealizálni azt a világot. A gonosztevők – többnyire tolvajok, csalók – fölött nyilvánosan ítélkeztek, néha rendkívül drasztikusan, de ezt a nép is rendszerint helyesnek találta. Halálbüntetés természetesen nem volt, de korbácsolás, megbilincslés annál inkább. Ha valaki elégedetlen volt az ítélettel, írhatott a dalai lámának levelet, amelyet valamelyik körmeneten személyesen adhatott át. Ez persze vétségnek minősült és megbüntették érte, de ha kiderült, hogy panasza jogos, akkor kegyelmet kapott. Ha nem, akkor kétszeresen bűnhődött.
Minden családban legalább egy fiút szerzetesnek adtak. Ezzel a sorsa jobbá válhatott, irányíthatta az inkarnációt. De szerintem ebben kissé az is benne lehetett, hogy a családnak is jót tesz, ha van egy ilyen szerepet betöltő tagja. A többnejűség és többférjűség is teljesen elfogadott volt, de azért nagy részük a klasszikus monogám házasságban élt. 
A tibetiek száma évszázadok óta állandó volt, valószínűleg a rövid átlagéletkor és a jelentős mértékű gyerekhalandóság következtében. Nem egyszerű esetükben a népszámlálás, mostanság sincsenek biztos adataink. Gondoljunk a sok vándortörzsre és az elzárt, apró falvacskákra. 
Létükben a legpéldamutatóbb, hogy a sok szenvedés, elnyomás ellenére a jó kedélyük, békés magatartásuk is állandó.