Arégi Tibet, a titokzatos, amilyennek én is véltem lelkem mélyén, mint az eddi­giekből már kiderült, a múlt század közepéig középkori feltételek között létezett. És bármennyire is furcsának tűn­­het, de többek között ez volt különlegességének is az egyik oka. Hisz a számunkra egzotikusnak tűnő és annak nyilvánított helyek, országok rendszerint az elmaradottak, az ősi szokásokat megőrzők közül kerülnek ki.

Ennek a feudális viszonyokat őrző Tibetnek természetesen az orvoslása is ennek meg­felelő volt. A témának a mi Benedek Istvánunk egész kö­tetet szentelt, részben ebből in­spirálódtam én is.

Ezek szerint a tibeti gyógyí­tás a buddhizmus előtti bön vallásból ered. Voltak orvo­saik – előbb a bönpok –, or­vosképzésük és nagy, híres orvosi iskoláik. A képzés kilenc évig tartott, de a mesterek irányításával, a gyakorlati okta­tással együtt végül összesen tíz-tizenkét esztendőt vett igény­be. Legfontosabb termé­sze­tesen a lhászai volt, a Mencikang, ahol állítólag 400-500 szakembert képeztek egyszerre.

Az írott dokumentumok először a 8. században kelet­keztek, majd ezt fejlesztették tovább, míg a 11. századra ki­alakult egy 84 000 betegséget és 2293 gyógyászati összetevőt tartalmazó alapmű. Használták a gyógynövényeket és a bőr felett elégetett anyagoknak a testbe beszívódó hatását (akár a kínaiak). Legizgalmasabb azon­ban a betegségek okai­nak az értelmezése, mely sze­rint minden testi baj öt szellemi okra – öt méregre – vezethető vissza. Ezek a vágy, a düh, a tudatlanság és közöny, a féltékenység és irigység, illetve a fösvénység, a fukarkodás azzal, amire az egészséges életnek szük­sége van. Nyilvánvaló, ezek az okok erkölcsileg is nehez­ményezhető jelleg­zetességek, tehát a ti­beti logika szerint, ha meg­felelően élünk, akkor ezek az okok is megszűnnek, azaz a betegségek is gyógyíthatók vagy meg sem jelennek. Így elsőre hajlamos voltam azt mondani, mennyire jó lenne, ha a tibeti gyógyítás elképzelései igazak lennének, hisz akkor örök életűek lehetnénk. Ám ha belegondolok, akkor ezt a megközelítést sem tartom könnyebben elérhetőnek, mint a nyugati orvoslás kémiai-­gyógyszeres segít­ségre orientált módját. Hisz a min­den­napi és a szakmai tapasztalatom is azt sugallja, hogy nehéz, nagyon nehéz a Buddha hirdette kellő mér­séklettel vágyakozni, az emlí­tett tulajdonságokat kézben tar­tani, még akkor is, ha ezt kiskoruktól okta­tják valakiknek, mint ez Tibetben történik, ahol mindent a vallás, annak elő­írásai határoztak meg. És tudjuk, hogy a hit erősebb a racionális meggondolásnál. Ezért is nyert olyan nehezen teret a nyugati orvoslás.

Maga a dalai láma is, miután 1959-ben elmenekült az országból, aminek követ­keztében, illetve vele együtt nyolcszázezer tibeti is el­hagyta az országot, szét­szóródva India, Nepál, Buthán és Szikkim te­rületén, és közülük rövidesen sokan elpusztultak tbc-ben és más fertőző járványokban, amelyek nem léteznek a Tibeti-fennsíkon, következésképpen nem voltak immunizálódva megfé­kezésükre. Dharam­salá­ban, ahol letelepedett, rö­vi­de­­sen megalapította a ha­­­gyo­­mányos gyógyítás is­ko­­­­­láját a menekültek kö­zött található 12 orvossal. Több helyen is találkoztam a megállapítással, hogy ha ez igaz, márpedig az, akkor furcsa ellentmondás van ezen adat és aközött, amely szerint állandóan 400-500 orvost ké­peztek csak Lhászában. Ez a bizonytalanság megint csak arra jó, hogy növelje az ország titokzatosságát, azaz megkérdőjelezzen szinte min­den állítást, amely Tibettel kapcsolatban valamilyen for­má­ban napvilágot lát.