Visszatérve a Stongde Kangri 5823 méter magas csúcsáról, a Zanglában töltött hatodik hetünket fáradtan, lelkileg még félig a hegyen, pakolással kezdtük. A házigazdánk családja is készülődött, mosakodtak, szépítkeztek, mert Padumba mentek megünnepelni, hogy Zanszkár önálló körzetté válik. Az ünnepség reggeltől estig tartott.
Utolsó esténken Zanglában a palotában szerveztek vacsorát, az önkéntesek egy része ott is aludt. Az estét Gyalpo Pehar szellemének megetetésével kellett kezdeni, aki a palota védelmezője. Árpalisztet és egyéb alapanyagokat kellett égetni, hogy a füsttel jóllakhasson. Zangla különleges látvány volt a sötét palota teraszáról, fényei pislákoltak, felettünk meg a Himalája ezer csillaga fénylett. A pislákoló tűz mellett vacsoráztunk, majd elbúcsúztunk a többiektől és Stenzinnel, a herceggel visszamentünk a faluba aludni, ő ugyanis soha nem aludt a palotában, nehogy felmérgesítse Gyalpo Pehart.  Este még elbúcsúztunk a házigazdáinktól, és átadtuk nekik az általunk összegyűjtött szerény ajándékcsomagot. A házinénink, aki Zanglában anyukánk helyett anyukánk volt, nem sokat beszélt angolul, de elérzékenyülve mondogatta nekünk, hogy „Come back!” (Gyertek vissza!). Hajnalban korán indultunk két másik önkéntessel. Stenzin vitt minket Padumba, a buszjegyfoglalásra is őt kértük meg.

Padumban felpakoltuk csomagjainkat a buszra, majd elindultunk Manaliba a Shingo La hágón keresztül. Manali előtt az Atal alagútnál is izgultunk, mert ez a háromezer méter felett fekvő, közel kilenc kilométer hosszú alagút egy ötezer méter feletti hegy alatt halad hosszan, és az esőzések, valamint a beszivárgó víz miatt nemrég lezárták. Szerencsénkre most nyitva volt, de néhol patakokban, durva zuhatagokban folyt az alagút falain a víz.
Még aznap délután megérkeztünk Manaliba, és egy tuk-tukkal Old Manaliba vitettük magunkat: ugyanazt a szállást kerestük meg, ahol jövet megszálltunk, és majdnem azonnal rendeltünk is egy tál finom zöldséglevest. Mivel már vége a turistaszezonnak, minden sokkal olcsóbb volt, mint júliusban, az alkudozás is könnyebben ment.

Egy éjszakát töltöttünk Manaliban, másnap délután Flixbusszal utaztunk tovább Delhibe, ahonnan szeptember 2-án indultunk haza repülővel, dohai váltással. 
Viszont Delhiben, a reptéren közel sem ment minden gördülékenyen. El akarták venni a lítiumelemeinket, a fejlámpáinkat és a GPS-készülékeinket is, hiába, hogy jövet semmilyen probléma sem volt. Kétségbeesve oda-vissza szaladtunk a nem apró reptéren a felszállási kapunk és a csomagellenőrző rendőrök között, a légitársaságunk képviselőit és nem létező ügyfélszolgálatokat keresve, olyan segélyvonalakat hívogatva, amelyeken nem válaszolt senki. Majdnem lekéstük a gépünket, de a hosszas kálvária után sikerült megoldani, hogy a GPS-t magunkkal vigyük, az elemeket viszont ott kellett hagynunk.

Doháig négyórás repülőút várt ránk, majd nyolcórás várakozás a váltásra, és több mint ötórás repülőút Bukarestbe. Furcsa volt visszatérni a civilizációba, mindent túl tisztának láttunk. Meglepődve vettük észre azt is, hogy mennyit fogytunk: öt-hét kiló ment le rólunk.
Nem is csoda, hiszen napi nyolc-tíz óra kemény fizikai munkát végeztünk, pedig a Csoma Szobája Alapítvánnyal nem ebben állapodtunk meg. Őszintén, az alapítvánnyal való közös munka sok kívánnivalót hagyott maga után.
Az önkéntes munkáról szóló szerződésünket a hazaérkezésünk után két nappal kaptuk meg, holott egész végig velünk kellett volna legyen. Az alapítvány vezetője azt is kikötötte, hogy turistavízumot kérjünk, ne önkéntes munkára vonatkozó vízumot, így viszont illegálisan dolgoztunk egy indiai építkezésen (amelyről szintén nem tudjuk, hogy van-e rá engedély). Így viszont az utazási és egyéb biztosítások nagy részéből viszont ki van zárva, hogy önkéntes munka közben szerzett sérülések után fizessenek, és ezt az önkéntesek nem is tudták.

Csalódottan vettük tudomásul továbbá azt is, hogy az alapítvány 2024-es évi tevékenységéről közölt tájékoztatóban szereplő leírtak eltértek a helyszínen tapasztaltaktól.
Miközben dolgoztunk, érkeztek katonák is, akik az alapítvány képviselőinek jogos kérdéseket tettek fel: Mi ez az építkezés? Mi történik, ha valami baj lesz? Mi történik, ha valaki megsérül? Senki sem tudott választ adni.
Összességében nyolcezer euróba került kettőnknek oda-vissza a teljes indiai út. Annak ellenére, hogy a szerződésben azt írja, hogy az alapítvány teljes körű információkat ad, rengetegszer kifizettük a tanulópénzt, ami elkerülhető lett volna, ha tartja magát az alapítvány ahhoz, amit állított.
Ennek ellenére elmondhatatlanul hálásak vagyunk a minket támogatóknak, nélkülük nem gazdagodhattunk volna egy ilyen széles körű élettapasztalattal, ugyanakkor mindenkit óvatosságra intünk, aki hozzánk hasonlóan a Csoma Szobája Alapítvány önkéntese szeretne lenni.

Még egyszer szeretnénk megköszönni támogatóink­nak: az A-platz építészirodának, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesületnek, a Hargita Népének, a ComColornak, a Nootkának, a Winter Out­letnek, Kakucsi Áron kávépörkölőnek és a Rubiq Social Clubnak, a Cutii Plutónak, az Explorer Consultingnak, az Erdélyi Kárpát-Egyesület Marosvásárhelyi szakosztályának, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek, az Erdélyi Kárpát-Egyesület - Kolozsvár 1891 szakosztályának és az Euro Panternek.
A himalájai kalandjainkról vetítéssel egybekötött előadást szervezünk majd Csíkszeredában, amelyre meghívunk majd mindenkit, aki támogatott minket, vagy csak kíváncsi. Erről később adunk hírt, és hasonló előadásokat fogunk tartani Marosvásárhelyen és Kolozsváron az Erdélyi Kárpát-Egyesület szervezésében. Erről is értesítjük az érdeklődőket és szeretettel látunk mindenkit. 
Köszönjük, hogy velünk tartottak!

Galéria