Szabadságunkat hegymászással ünnepeltük. A hetet akklimatizációs túrával kezdtük, amelyen felmértük, hogy a kiválasztott hegy csúcsa, az 5823 méter magas Stongde Kangri hogyan közelíthető meg, milyenek a terepviszonyok, van-e vízforrás. Főleg a víz volt létfontosságú, mert többnapos hegymászásra nem vihetünk fel a hátunkon végtelen mennyiségű vizet, a hóhatár meg túl messze van.

A Stongde Kangri a környéken lévő legmagasabb hegy, de a helyiek úgy tudják, még senki sem mászta meg, még a házigazdánk, Gyatso sem, pedig ő kilenc évig volt katona, a jégmászást és a sízést is keményen űzték a kasmíri hegyekben. Egy személytől hallottuk, hogy fel lehet menni a hegyre, és hogy hágóvas nélkül nem járható. Induláskor ennyit tudtunk a hegyről.

Az első akklimatizációs körünkre a Stongdey-kolostorhoz mentünk, ahová autóstoppal jutottunk el. A kolostor előtt sztúpák, imamalom és persely is van, amibe mi is dobtunk némi aprót, kérve a védelmezőt, hogy engedjen fel a hegyre. Innen követtük a Stongde La-átkelőn vezető hegyi utat. Csak néhány nepáli munkással találkoztunk, biztosan valahol az út építésén dolgoztak. Sötétedéskor 4350 méter magasan elértünk egy elhagyott doxát – esztenát –, ahol letáboroztunk.

Egy nagy kőépítmény volt itt, ebben laknak a pásztorok, és körülötte kőkerítés húzódik, ahová a jakokat, dzumókat bekötik. Elhagyatottnak nézett ki, a kerítés néhol be is volt omolva, és nem volt valószínű, hogy reggelig visszatérnek az állatokkal, úgyhogy felhúztuk itt a sátrat, a kőfalak meg kapóra jöttek, mert védtek a széltől. Reggel elindultunk vizet keresni, és találtunk is egy gleccservizű patakot, majd visszatértünk Zanglába, hogy pihenjünk egy kicsit. Az elmúlt egy hónapban a napi nyolcórás nehéz, veszélyes fizikai munka mellett a magashegyi levegőn erre még nem volt lehetőségünk. A tervünk kész volt: legalább két éjszaka akklimatizáció, utána csúcstámadás, víz van a hegyen, és az első táborunk is megvolt. 

A Stongde Kangriról nem találtunk infókat a neten. Nincs rá ösvény, senki sem dokumentálta a megmászását. A GPS-programjainkon sem volt több infó. Nem voltak serpáink, vagy ahogy itt mondják, portereink. Nem volt oxigénpalackunk, túravezetőnk. Három napra elegendő élelmet, a hegymászáshoz felszerelést, sátrat, hálózsákot, izolírt vittünk. Csak mi voltunk, és a hegy. Ennek az előnye, hogy olyasmit tapasztalhattunk meg, ami Indiában ritka: a turisták nélküli csendet.

Jó időben tértünk vissza az 1-es táborunkhoz, 4350 méterre. Felvertük a sátrat és pihentünk, mert tudtuk, hogy másnap nem lesz könnyű napunk. Délután megejtettünk egy akklimatizációs túrát, további vízforrást és útvonalakat keresve. 4700 méter fölött néztük ki az újabb sátorhelyet a 2-es tábornak, gleccservizes patakot is találtunk, és megláttuk a gerincet, amely a hegycsúcs felé vezet. Visszatértünk az 1-es táborba, dehidratált kajából vacsoráztunk, teáztunk és korán lefeküdtünk.

Korábban Zanglában hallottuk, hogy valakik láttak farkasokat, de mi eddig nem találkoztunk velük. Az éjjeli csendet viszont himalájai farkasok üvöltése törte meg. Hallgatózva próbáltunk úgy tenni, mintha nem lennénk ott, de hirtelen farkasüvöltést hallottunk, közvetlenül a sátrunk mellől. Síri csendben vártuk a farkashorda következő lépéseit, de szerencsénkre nem ránk fájt a foguk. Még kora reggel is hallottuk az üvöltésüket, így kicsivel később indultunk a 2-es táborunkba. Épp abban az irányban voltak, amerre mennünk kellett.

Mielőtt elindultunk volna, egy dzumó- és jaknyájat láttunk felfelé bandukolni. A pásztor vizet kért tőlünk, és indulásunkig még három ilyen sereget hajtottak ki más pásztorok. Elindultunk, felmásztunk a hegygerincre. A hegy minden oldala csupa kőomlás volt, de felküzdöttük magunkat a nyeregbe, ahol kialakítottuk a 2-es táborunkat 4900 méteren. Erős szélviharban, havas esőben próbáltunk pihenni.

Másnap hajnali négy körül indultunk csúcstámadásra. A hegygerinc következő hegye egy hatalmas, meredek kőomlás volt, ami eléggé megkínzott. Még jó, hogy a sötétben nem láttuk a tetejét. A következő hegyek meredek oldalai és keskeny sziklás környezete miatt jobbnak láttuk már itt bebiztosítani magunkat, rövidkötél-technikával (short roping). Végeérhetetlennek tűnő kőomlások és sziklás oldalak után értük el a hóhatárt, ahol felcsatoltuk hágóvasainkat, és a túrabotjainkat jégcsákányokra cseréltük. Nem adta könnyen magát a hegy. A hóhatár közel 5500 méternél kezdődött, rögtön egy meredek jégfallal. A meredek oldal egy közel függőleges jégfalban végződött, majd még egy pár méter után elértük a Stongde Kangri csúcsát 5823 méter magasan.

Eszméletlen érzés volt. Elérzékenyülve értünk fel, hiszen ez volt az első olyan hegymászásunk, amit csak ketten raktunk össze, ráadásul egy idegen kontinensen, a Himalája hegyein, a helyszínen talált kevés infóval, alkalmazkodva a körülményekhez és kitartva egymás mellett. Tudjuk, hogy a hegymászók világában ez aprócska lépés, de jelenleg kettőnknek ez a világ legnagyobb mászása.

A 2-es táborunkat nagyon kimerülve értük el, így itt még egy éjszakát töltöttünk el, majd másnap lementünk az aszfaltútig, ahonnan visszastoppoltunk Zanglába.

Galéria