Sok népnek van saját ba­romfifajtája: a franciák, a spanyolok, a latin-amerikaiak erről sokat tudnának mesélni, ezekben a kultúrkörökben a kakas például máig a dicső származás, a küzdőszellem, a kiállás jelképe. Magyarként nekünk sem kell szégyenkeznünk, mi is hencegve emlegetjük saját őshonos tyúkfajtáinkat: a magyar parlagit, a kendermagost vagy az erdélyi kopasznyakút, amelyek ősei valamikor az ázsiai pusztákon kapirgálhattak, és embert – esetünkben baromfit – próbáló időket átvészelve máig itt vannak velünk. És a jövőben székelyként is kérkedhetünk privát kapirgálóval, mert a standardizálás kapujába érkezett a székely viador. Létrehozója Rákossy Zsigmond csíkpálfalvi állatorvos, fajtanemesítő, akinek neve elsősorban a székely nyúlról vált ismertté, de érdemes itt említést tenni a bajuszos székely pásztorkutyáról, és most már székely a viadorról is.  

„Lófő” a húslevesben

Szárnyasunk számos példánya kapirgál büszkén az állatorvos csíkpálfalvi otthonának udvarán, nyomukban a fű alaposan ki van szedegetve, kaszálni aligha kell az általuk uralt területen. Jelenleg a ház körüli udvar egészét birtokolják, de már készül számukra az új rezidencia, téli szállásuk is ott található. Az íratlan egyezség szerint az elkerített részről is kijárhatnak majd időnként a füves területre bogarászni, gilisztára, szöcskére vadászni, mint minden rendes, magára valamit adó biotyúk.
Ezt tapintatosságból a hátuk mögött jegyezzük meg, de valós gasztronómiai értékük nagy, igazi csemegék. Kiváló, ízletes fogások készülhetnek belőlük, a tik sárga bőre remek színt ad a húslevesnek. Igaz, a fajta nem jár élen a tojásrakásban – a tojó 80–100 darabnál nem fog többet adni évente – de jó kotló, és húsformái kiválóak. A kakas 4,5 kilogrammot, a tyúk 3 kilogrammot nyom. Ez csak néhány jellemző, amiből kiderül, hogy igazi rusztikus, hagyományos fajtáról van szó.
És persze viador. De mit is kell tudni róluk? A viadorok – indiai viador vagy cornish, japán törpeviador, maláj harcos stb. – főleg Kelet-Ázsiában rendkívül elterjedtek és kedveltek, de napjainkban Nyugaton is egyre inkább teret hódítanak, hisz harci kakas létükre jellemükben nem vadak – a magyar parlagi tyúkok páldául sokszor agresszívabbak náluk. Székely viadorunk is inkább nevében és típusában viador, mint funkciójában. Házigazdánk könnyedén el is kap egy kakast, mely nyugodtan megül a karjai között, örül a simogatásnak. 

Bicskát hord a székely viador? 

Rákossy Zsigmond szerint még nincs hivatalosan elfogadva a székely viador mint fajta, de már a kapujában állnak az elismerésnek, tehát olyan állapotban van, amit már kiállításokon be lehet mutatni. A debütje meg is történt idén februárban a Csíkszeredai Hobby Kisállattenyésztők Egyesülete által Csíkszeredában tartott kisállat-kiállításon. A különlegességnek sikere volt, sokan megcsodálták a fajtára jellemző termetet és a különleges büszke tartást, mely csak ezekre a kakasokra jellemző.
De miért kezd valaki viadort nemesíteni, és mitől válik az székellyé? Utóbbi kérdésünkre hamar megkaptuk a frappáns választ: mert „bicska van a farzsebében”. És ami ezen felül fontos: alapos tervezés előzi meg az ilyenfajta munkát. Olyannyira, hogy Rákossy Zsigmond már tízévesen arról álmodozott, hogy egyszer saját tyúkfajtát tenyészt ki. Az álom mostanra megvalósulni látszik, és nemcsak neki van már saját baromfifajtája, hanem a székelység is gazdagabb lesz egy különlegességgel, amely, ha a gyémánt félkrajcárt nem is, az elismerést kikapirgálhatja.

Tyúktervezés

A székely viador tenyésztési „tervrajzát” Rákossy Zsigmond elképzelései alapján uno­katestvére, Rákossy Renáta rajzolta meg. Az ábrán egy életerős, rusztikus, jó húsformákat mutató, harcias kül­lemű fajta látható, amelynek tollazata a székely zászló színeit idézi. Izmos, nagyon erős, nagy csontú, fényes és gazdag tollazatú szárnyas, kivételesen gyors, jellemzője a büszke tartás. A baromfifajták buldogjainak is nevezik őket, habár ezt a „becenevet” inkább az indiai viadorra használják, de nem sokat tévednénk, ha a „miénket” is ezzel illetnénk.
Diótaréj, bóbita, kopasz nyak, lábtoll, csűdtollak, sárga bőr, kékes alapszín – úgynevezett izabellaszín, ami hoz­zá nem értő szemeknek kissé szürkésnek tűnhet, de ez ne tévesszen meg senkit se – és sárga dísztollak. A dió- vagy dudortaréj a csíki telekben rendkívül jól jön a viselőjének, hisz mínusz 20 fokban sem fog lefagyni, vagyis kedvencünk nem marad dísz nélkül – jegyezte meg Rákossy Zsigmond, aki – mint a népmesékben – éppen hét esztendeje kezdett a székely viador fajtanemesítésébe, melynek alapja a brahma és az erdélyi kopasznyakú volt. A tenyésztés során belevitte a japán és maláj harcost, az orloff és a sulmvölgyi fajtákat. A tenyésztő szerint kezdenek felfigyelni a keleties vonásokat magán viselő, de az erdélyi rusztikus és hagyományos jel­lemzőkkel is rendelkező fajtára, mely habitusát tekintve inkább dísztyúk, és „főleg azoknak való, akik ráérnek”, mert lassú növekedésű. Jellemzőit tekintve valószínű, hogy hamar igazi kedvenccé válik a fajta kedvelőinek körében – és nem csak.