Szász Hajnal 58. évét töltötte áprilisban. Az előrehozott nyugdíjazás lehetősége foglalkoztatta, mégis meglepte, amikor kézbe kapta a végzést: nyugdíjas lett. Azzal vigasztalta magát, hogy ő annyit fizetett a román államnak, hogy megérdemli: valamicskét visszakapjon belőle. Na meg a szabadidő is csábította, hogy unokáival lehessen. Hajniéknál erősek a családi kötelékek: amikor ő fiatal édesanyaként dolgozni járt, gyermekeire a nagy- és dédszülők vigyáztak, egyértelmű volt tehát, hogy most rajta a sor. Mint ahogy családi örökségként végezte munkáját kilenc és fél évig falugondnokként is. Édesanyjától azt tanulta, hogy a legjobb érzés másokon segíteni. Az unokák nevelésébe ezt a hagyatékot is beleszőtte, unokái is vele járnak idős magányosokat látogatni, és indulás előtt felteszik a kérdést: megyünk, megyünk, de ugye, viszünk is valamit Erzsike néninek?
Nagy nyugdíjbúcsúztatóval lepték meg Hajnit, az ellátottak, kollégák együtt köszönték meg munkáját. A közel tíz év során sok családnak jelentett pótolhatatlan segítséget a falugondnok, aki hetente többször is bekopogott legalább huszonöt ajtón. 
Két közösség tagjait támogatta, más munka várt rá a szárhegyi portákon és más a güdüci tanyavilágban, ahol ritka az a ház, melybe a víz be van vezetve. Otthoni beteggondozóként a betegeket istápolta, orvoshoz vitte, felíratta gyógyszerüket, a házban biztosította a tisztaságot és meleget, aki nem tudott magának főzni, annak az ételt is házhoz vitte. Őt kérték meg a hivatalos ügyek intézésére is, közjegyzőhöz, bíróságra szállította az ellátottakat, a magányos időseket pedig győzködte, ne mondjanak le a közösséghez tartozás lehetőségéről, és aki igent mondott, azokat hetente kétszer fuvarozta a Caritas idős csoporttevékenységeire Gyergyószentmiklósra. 
A falugondnok munkaköre olyan, hogy bár leírásában szerepel, vannak apróbetűs részei, melyeket nem a munkaadója, hanem a lelkiismerete vár el tőle. Ezek a segítségnyújtások nincsenek megfizetve, mégis ezek emléke a legmaradandóbb. Mert Hajni falugondnokként esküvői tanú is volt, keresztanya is lett. 

„Az asszony betegnyugdíjas volt, mozgássérült, az élettársának semmilyen biztosítása nem volt, amikor megbetegedett. Két közös gyermekük volt, 7 és 9 évesek, békességben éltek. Így, hogy jött a betegség, megkérdeztem, mi lenne, ha összeházasodnának, mert akkor felesége után a férj is biztosítva lenne. Elgondolkodtak a lehetőségen, én leszerveztem mindent, a papírozást, a házasságkötést, tanú is voltam, a kínálmációt is én vittem. Jöttek anyósék, felköszöntötték, lett biztosítás, és azóta is boldogan élnek” – emlékszik vissza a falugondnok, aki bábaasszony-keresztmama névre is hallgat. „Élt egy család a tanyavilágban. A férfi pásztor volt, ha kellett, főzött is. Anyuka egy kicsit gyengébb volt, nehezebben igazodott el a világban, de ahogy tudta, nevelte a hat gyermekét. Várandós lett, közeledett a szülés. Mondtam neki, ha a fájdalmak beindulnak, kell a mentőt hívni. Igen ám, de a telefonjáról a percek elfogytak, nem tudta, hogy a 112 úgy is hívható, futtatta egyik gyermekét az üzletbe, szóljanak nekem. Hívtak a boltból, menjek hamar, mert szülés van. A vészjelzőt bekapcsoltam, dudáltam, s mentem. Közben hívtam a mentőt. Én értem oda hamarabb. Az asszony az ágyban, a kicsi a lába között, s a többi gyermeke körülötte, az ágy mellett. A mentősök még Szárhegyre se értek be. Telefonon utasítottak: a lábánál fogva emeljem fel a kicsit, szájából a nyákot távolítsam el. Kérdeztem, mivel szorítsam el a köldökzsinórt, de semmi alkalmas szerszám nem volt a közelemben, így fogtam a babát, míg a mentő megérkezett. Jöttek s vitték, én pedig indultam meg, szereztem be a babaruhákat, plédet s pelenkát… Amikor a kórházból hazajöttek, hálálkodott az édesanya annyira, hogy kijelentette, én vagyok ennek a kicsinek a keresztanyja. Így történt, hogy aztán én tartottam keresztvíz alá is.”
Sok-sok esetet tudna még mesélni Hajni, biztos, unokái is hallanak majd tőle mese helyett igaz történeteket. Sok emberen segített és sok idős embertől tanult újdonságokat. Azt mondja: „Ők is megszerettek engem, én is megszerettem őket.”
„Amikor én falugondnok lettem, nem volt előttem kitaposott ösvény, bozótba kerültem. Én kerestem meg a faluban, hogy ki szorul ellátásra, el kellett fogadtassam magamat. Meg kellett a munkámat keressem és teremtsem. Amit csak lehetett, elvégeztem, ami teljesíthetetlen elvárás volt, arra nemet mondtam. Tudták: mindig a megígért időben érkezek, sosem kések, és mindig őszintén mondom az igent is, a nemet is. Tőlük pedig megértést, köszönetet kaptam, és az ígéretet: imádkoznak értem. Ennél több nem is kell, ez volt számomra a tizenharmadik fizetés… vagy a túlórapénz, mert amikor azt kérdezték tőlem, meddig tart a munkaidőm, mindig azt válaszoltam, hogy addig, amíg befejezem. Olyan ez, mint a pedagógusnak a tanítás, a papnak a vallásos nevelés – ez hivatás, kényszerből nem lehet végezni. Számomra ugye, örökség is, mert édesanyámat a mai napig emlegetik a faluban, hogy milyen jó asszony volt.”
Hajni búcsúzik, utódjának hagyakozik: „Azt javaslom, szolgálj ki mindenkit, s cserében ne várj semmit, mert az jön anélkül is. És még valami: az volt az én módszerem, hogy amikor egy házból jöttem ki, akkor a küszöbbe megbotlottam, s amit bent hallottam, ott el is felejtettem. Nem tudtam, nem láttam, nem hallottam. Ezt ajánlom, Iza, neked is: a küszöbbe megbotlani kötelező!”
Nem idegen világba cseppen a 43 éves András Izabella, akinek családjában az a mondás járja, hogy: jobb, ha te segítesz, mint ha rajtad kellene mások segítsenek. Güdücön született, most is ott él férjével, oda várja haza felnőtt gyermekeit. Pontosan tudja, mit jelent, ha nincs bevezetve a víz a házba, a betegápolásban is van tapasztalata. 
„Nagyon szerettem anyósomat, olyan volt, mint a második anyukám. És abba a helyzetbe kerültem, hogy gondoznom kellett. Nem is tudtam volna másra bízni. Hajni járt hozzá, én ott voltam, tanított idősgondozásra, és én megszerettem ezt a munkát. Így kerültem a Caritas svájci programjába, önkénteskedtem, ha Hajni szabadságolt, én helyettesítettem. Megszerettem az időseket, mert amit ők kapnak, százszorosan adják vissza.”
Izának tetszett a lehetőség, hogy falugondnok lehet, Hajni is örvendett, hogy neki adhatja át a stafétát. A teendőket átbeszélve, az ellátottakkal ismerkedve immár közel két hónapos régisége van Izának falugondnokként. Hosszú távra tervez, gyűjtögeti az élményeket, hogy legyen, amit elmesélni, ha nyugdíjbúcsúztatóján őt is megkérdezzük. Fő szabályként a mindennapokban Hajni üzenetét viszi magával: a munkaidő akkor jár le, amikor a munkának vége, és minden egyes ház küszöbén megbotlani kötelező.