Egyik este elmenekültünk a faluból, mert nagyon nagy vihar volt, hatalmas villámokkal. A háziak lemenekítettek minket egy stabilabb házba, a miénket akkor már öntötte el a víz. A család autójában tizenketten voltunk, és a helyiek „csurutot” emlegettek, ami sárlavinát jelent. Már hallottunk erről, pár éve történt. Útleveleinket, iratainkat, elsősegélycsomagot és gyógyszereket vittünk magunkkal, a csomagunk többi részét a házban hagytuk. Nem vicc egy vihar 3500 méter magasan. A menedékben kivártuk, amíg elcsendesedett a vihar, majd visszamentünk a faluba. A hegyekből lezúduló sáros víz eláztatta a házat, a mi szobánkba viszont csak egy-két helyen folyt be.

Ez augusztus 4-én történt, vasárnap, de már a hét közepén viharos idő volt, pedig itt, a Himalájában nem tipikus az eső. Viszont amikor jön, akkor orkánerejű szél hozza a felhőket. A mindennapi délutáni homokviharos orkánt már megszoktuk, mindig délután két-három óra körül érkezik. A helyi lapos tetejű házak, az itteni építkezési stílus nem ellenálló az esővel szemben, a tetők beáznak a legkisebb esőzéskor is. A viharos napokon nem tudtuk a köteleinket kikötni a szél miatt, így nem dolgoztunk a falakon, még a palotához is alig tudtunk kimászni, bent pedig – mivel egyik ablak sem üvegezett – szintén hatalmas szél volt. A hét többi részében orkánerejű szél és erős napsütés, 14-es erősségű UV-sugárzás váltogatta egymást. A helyiek már akkor elővigyázatosságból elzárták a gleccservizű kis patakokat, amelyek a falut szőtték át, és a háziak a dzumokat [tejadó állat – szerk. megj.] mindig behozták a házba, amikor esett.

A hét egyébként munkásan kezdődött, jól haladtunk. Már dolgoztunk a palota négy különböző falán, levertük a száraz, töredezett faldarabokat, és visszaépítettük azokat a részeket, ahol a víz lemosta a vályogot. Ezekre majd rájön egy finomabb meszes vályogkeverék (helyi nevén kalak), majd egy sima meszes réteg. Szállásunkon nyelvi nehézségekbe ütközünk, mert a háziak lánya, Pami, aki jól beszél angolul, kisfiával Lehbe utazott. Rajta kívül senki sem beszél angolul, és bármit próbálunk kérdezni a háziaktól, mindenre azt mondják, „yes, yes, yes”.

Ha angolul nem is tudnak, főzni igen. Szerre főz a nagytata, nagymama, édesanya, édesapa, és Pami is főzött, amíg itt volt. A zöldborsó rendszeres alapanyag, reggel mindig van chapati, ami tortillaszerű, vízből és árpalisztből készült lapos kenyér és tojás. Pityókát, hagymát és szójababot is rendszeresen eszünk, valamint rizst is. Kecskepörköltet is ettünk egyszer, ami ritkaság, mert itt többnyire buddhisták élnek. A ladakiak csak télen esznek húst, csak akkor, ha nagy a szükség. Akkor is inkább egy nagy állatot vágnak le, jakot vagy dzumot, mert ha már mindenképp el kell venni egy életet, akkor abból legalább sokan tudnak enni.

A héten egyik délután, amikor jobb idő volt, elmentünk Padumba, a mintegy félórányi útra levő településre vásárolni és szétnézni. Itt két nagyobb szupermarket van, amelyeknek kínálata az otthoni falusi kisboltok három polcával hasonlíthatók össze. A település mögött viszont hatezer méter fölötti hegyek húzódnak, hatalmas gleccserekkel. A hétvégi pihenést hajnali túrával szerettük volna kezdeni, de ebbe beleszólt a vihar. Csak egy rövidebb utat tettünk meg a hegyekben, de a túránk végén elvert az eső és nagyon fújt a szél. A Zanszkár folyó is „megvadult”, az önkéntesek egy része vadvízi evezésre ment, mi csatlakoztunk hozzájuk, és kipróbáltuk, hogy milyen a világ legmagasabb pontján gumicsónakban ülve evezni a zuhatagos gleccserfolyón. Mint kiderült, van egy magánvállalkozás, a Sermer Outdoor, amely nyáron gyalogos és hegyi kerékpáros túrákat, vadvízi evezést, télen pedig alpinista túrákat szervez turistáknak. Valószínűleg mi is az ő segítségüket fogjuk kérni a hegymászáshoz, mert jól ismerik a hegyeket, gleccsereket.
Ez volt a harmadik hetünk Indiában, és a második Zanglában. Jól érezzük magunkat, viszont aggasztó híreket hallunk: egyelőre nem lehet elhagyni a Zanszkár völgyét, se Leh, se Srinagar, se Manali felé. Az esőzések miatt földcsuszamlások voltak, az utak járhatatlanok. De emiatt még nem izgulunk, a munkások folyamatosan dolgoznak az utakon, és reméljük, hogy augusztus végén, amikor utaznánk, minden rendben lesz. Addig is, folytatjuk a munkát.

Burista Emese, Benedek Szabolcs