A városban rájöttünk, hogy a dudálásnak van logikája. Vagy azt jelzi, hogy „itt vagyok, figyelj rám”, vagy azt, hogy „figyelj, előzök”. Láttunk tuktukost, aki lábbal tolt egy hatalmas rakományt szállító riksást, hogy jobban haladjon. Láttunk biciklist, aki hasábokba vágott jeget szállított, és gyorsforgalmi úton lazán tevegelő ipsét is. Tehenek kóborolnak szabadon a fővárosban, néha a négysávos, forgalmas út közepén fekszenek. A férfiak többnyire vasalt hosszú ujjú ingben és élére vasalt hosszú nadrágban járnak, a nők szép, színes szárit viselnek. Húst utoljára a dohai reptéren ettünk, azóta vegetáriánus ételeket eszünk, és kerüljük a tejtermékeket. Az ételek természetesen csípősek, de amit eddig ettünk, mind nagyon finom volt.
A Manaliba tartó buszhoz a szálloda egyik embere vitt el, persze többszörös áron, mint amennyi kellett volna legyen. Flixbusszal mentünk, erre még otthon jegyet váltottunk. Delhiből Manaliba tizenkét órás út várt ránk, a buszon adtak vizet és takarókat is. Amikor megérkeztünk, letámadtak a taxisok, mi pedig a dombon fekvő Old Manali városrészbe vitettük magunkat.
Manalinak dzsungeles, eső­erdős hangulata van, a meredek oldalakon pálmafák, tűlevelű fák vannak. 2000 méter magasan fekvő település, amit öt-hat ezres hegyek ölelnek körbe, mint egy völgyet, amin hatalmas vízeséseken zuhog le a mögöttük fekvő gleccserek olvadó vize.

Ettünk momót egy kedves, idős férfi büféjében: a pityókás-sajtos és a spenótos-sajtos momót próbáltuk ki. Gyömbéres, citromos, mézes teát ittunk mellé, eszméletlenül finom volt. A momo kis tésztabatyu, vastagon töltve és kifőzve fogyasztják. A szállásadónk ajándékba körtét adott nekünk, amit akkor szedett le az épület előtt, a 2000 méter magasan növő körtefáról.
Manaliban rengeteg bazár van, minden árus a lehető legtöbb pénzért akart eladni nekünk mindent. Alkudozásban kisebb-nagyobb sikereink voltak: ha nagyon ügyesen tudtuk lealkudni a tízszeres árat, akkor sikerült eljutni az eredeti ár ötszöröséig. Talán egy helyen értették meg, hogy az a vászonruha, amit venni szeretnénk, azért kell, hogy az ő országukban ingyen dolgozhassunk a porban, sárban, és amúgy is, legfentebb négy hetet fog kibírni.

Manaliból tizen­hét­ sze­mélyes buszra kaptunk jegyet egy utazasi irodánál. Sofőrünk kitűzőjéről megtudtuk, hogy sherpa, arca kerekebb volt, mint másoké, és kinézetre is keményvágású. Tizenöt óra alatt, a mintegy 4500 méteres átlagmagasságú Leh-Manali Highway úton többször is 5000 méter felett utaztunk. Utunk gyönyörű helyeken, hatalmas hegyek között, mély és vad szurdokokon át, veszélyes, egysávos, szűk utakon, hajtűkanyarokkal tarkított szerpentineken, hajmeresztő hágókon vezetett. Az út csak részben aszfaltozott, nagyon rázós és poros, néhol sivatagos és nagyon meredek. Folyamatosan dolgoznak különböző szakaszain, nők, férfiak, gyerekek egyaránt, jurtákhoz hasonló sátrakba kiköltözve a semmi közepén. Az úton sofőrünk dudálással jelezte az előttünk haladó teherautóknak az egysávos, szűk, szerpentines utakon, hogy előzni szeretne. Minden kamion hátára fel volt írva, hogy „blow horn”, azaz dudálj.
A fokozatos akklimatizáció első szabálya, hogy alvóhelyeid között maximum 500-600 méter lehet, és napi 1000-1200 méternél többet nem ajánlott megtenni. Mi a busszal 2000 méterről 5328 méterig mentünk, átlagosan 4500 méter szintkülönbséget tettünk meg tizenöt óra alatt. Az utazás előtti napon bevettük az akklimatizálódást segítő gyógyszert. Az első megálló 3700 méteren volt, itt nem volt baj, csak kis légszomjat éreztünk. Következő megállónk pár órára rá 4700 méteren volt. Itt a buszról leszállást követő 5-10 percen belül Emesének nagyon kezdett fájni a feje, szédült, émelygett, majdnem elájult, de visszasietett a buszra, és pár perc alatt jobban lett a gyógyszer és kis víz segítségével.

A következő megálló 4500 méteren volt, ahol éreztünk egy kevés fejfájást, légszomjat és émelygést, de nem volt baj. A következő – és legmagasabb – megálló Taglangla volt, a világ tizenkettedik legmagasabb átkelőhelye 5328 méteren. Egy gyors megkönnyebbülési szünet, pár fotó, és ültünk is vissza a buszra, de már jött a fejfájás, úgyhogy itt majdnem öt percünk volt, mire jöttek a tünetek. Légszomj, Emesének az ismerős, erős fejfájás. Nekem [Szabolcsnak – szerk. megj.] gyengébb fejfájásom volt. A hatalmasokat zöttyenő buszon ez kész kínzás volt, de közel háromszáz méter ereszkedés után elmúlt. A buszon volt, aki hányt, mindenki nagyon rossz bőrben volt. Nagy részük helyi utas volt.
Estére érkeztünk a 3500 méteren fekvő Lehbe, Ladakh fővárosába. A szállásra sötétben mentünk. Ladakh a Kis-Tibetnek is nevezett régióban van, többnyire buddhisták lakják, de hinduk is vannak. A régióban rengeteg a buddhista építészetre jellemző sztúpa, szerzetesek jönnek-mennek, imádkoznak az utcákon, és itt már előfordulnak a híres imakerekek is, illetve imazászlók láthatók mindenhol. Az emberek arca kerek, bőrük világosabb, bár vannak itt is indiai arcok, amilyeneket délebbre láttunk. Nem másznak az ember arcába, kedvesek, mosolygósak. Csak az indiaiak próbálnak rátukmálni valamit az emberre. A piacon vettünk hatalmas érett, illatos fehér retket, ízletes szárított barackot és mandulát. A levegő kellemesen hűvös, de napközben általában 12-es, rendkívül erős UV-sugárzás van. Lehben hatalmas, hat-hétezer méter magasságú hegyek vesznek körül. Növények, fák már csak a lakott területen vannak, és az Indus folyó völgyében. 
Lehben eltöltünk két-három napot az akklimatizáció érdekében, mert ez az utolsó település, ahol van kórházi ellátás. Beszerzünk még egy-két dolgot, majd bérelt terepjáróval irány Zangla.
 

Galéria