A 18. század második feléből származó el­ső katonai felmérés térképei különösen értékes forrásai annak, hogyan nézett ki a Csíki-medence néhány száz évvel ezelőtt. Ezek a térképek nagyon részletesen ábrázolják az akkori erdőborítást – mutat rá Demeter László. A biológus megjegyezte: a medence alsó részein terültek el a nyílt gye­pek és a szántók, míg a hegyekben, főként a gerincek mentén, csak keskeny fol­tokban voltak kaszálók és le­gelők.

Tölgyesek és „Szilszakállok” kora

A Hargita felőli oldalon az összefüggő erdők határa a jelenleginél jóval közelebb hú­zódott az Olt folyó vonalához – körülbelül feleakkora tá­volságra, mint ma. A keleti oldal viszont, amely melegebb, lankásabb és könnyebben művelhető, már akkor is hasonló képet mutatott, mint napjainkban. Nem vé­let­len, hogy itt alakult ki a leg­több település, részletezi a szakember.
A 18–19. századi tájban a falvak környékén, bár nem voltak összefüggő erdőségek, a magányosan álló fák és fás legelők jellemezték a tájat. A fás legelők fő hasznosítása a disznóállomány makkoltatá­sa volt – teszi hozzá Demeter. A medence déli fekvésű domb­jain a kocsányos tölgy volt a meghatározó faj, de mellette számos más lomb­hullató is megtalálható volt: kislevelű hárs, hegyi szil, mezei juhar, vadcseresznye, gyer­tyán. Magasabban a bükk volt elterjedtebb, a hegyek­ben pedig bükkös-lucfenyves, illetve jegenyefenyves-bük­kös társulások váltakoztak a dom­­borzati és klimatikus vi­szonyoknak megfelelően.
Alcsík keleti oldalán a he­­gyekben a kocsánytalan tölgy még ma is előfordul a hegyvidéki fajokkal együtt. Ez a fajösszetétel – a paleo­ökológiai adatok alapján – mintegy ötezer éve alakult ki a Kárpátok e magassági övében. A dűlőnevek is őrzik ennek emlékét: a Csíki-medencében közel száz olyan helynév ta­lálható, amely a „Csere” szó­ból ered – ez ugyanis a tölgyek gyűjtőneve volt.

„Csíkországban, hol az erdők...”

A Csíki-medence erdőinek faj­­összetételét mindig is első­sorban a klíma, másodsorban az emberi beavatkozások ala­kították. A lucfenyő – szé­kelyföldi nevén veresfenyő – régen is jelen volt az ala­csonyabb régiókban, de az, hogy uralkodóvá vált 1200 méter alatt, elsősorban az erdészeti beavatkozásoknak kö­szönhető.
A fenyvesítések a Monar­chia idején, a 18. században kezdődtek, és a 19. században teljesedtek ki – magyarázza a biológus. A 20. században általános gyakorlattá vált a lucfenyő-telepítés: a vágás­érett erdők kitermelése után jellemzően lucfenyőcse­me­tékkel ültették vissza a t­erületeket, és ezeket rend­szeresen gondozták, ápol­ták. Bár napjainkban a ter­mészetes felújuláson alapuló erdőgazdálkodás kezd elő­térbe kerülni, a táj még mindig nagyrészt az elmúlt évszá­zad fenyvesítéseinek nyomait viseli.
Demeter szerint az 1200–1300 méter alatti „tiszta” lucfenyvesek többsége mes­ter­ségesen létrehozott, erdé­szetileg átalakított állo­mány. Ilyenek például a Kőd-erdő fenyvesei Csíkrákos és Csík­madaras között. A luc­fenyő mellett más őshonos fenyőfajok is megjelennek, például az erdei fenyő (népi nevén lucs, lucsfa), amelyet gyakran a feketefenyővel elegyesen te­le­pítettek meredek, ero­dált hegyoldalakba. Ilyen állo­má­nyok ma is láthatók a Zsögödi-szoros keleti oldalán, a Somlyó-hegy délnyugati lej­tőin, Csíkborzsova mellett vagy a Fiság völgyében. Az er­dei fenyő eredetileg a he­gyi tőzeglápok lakója volt – innen származik a neve is, hiszen előfordulása jellemző például a Mohos és a Lucs lápvidékén. A Kárpátkanyar sziklás hegyei­ben természetes úton is megtalálható, Csíkhoz legközelebb az Úz völgyében.
A nagyszabású fenyvesítést elősegítette a medence hideg mikroklímája és az inverziós hőmérsékleti viszonyok, ame­lyek különösen jellemzőek erre a vidékre. Mégis, a lucfenyő számára a 600–1000 méteres magassági öv nem optimális. A lucfenyvesek gya­korisága a völgyek alján inkább logiszti­kai okokra vezethető vissza, hi­szen eze­ket a területeket volt a legkönnyebb fenyvesíteni – mu­tat rá Demeter. A je­len­le­gi klímaváltozás pedig tovább gyengíti a lucfenyőállo­má­nyok életképességét: szá­­ra­dások, szútámadások egy­­re gyakrabban fordul­nak elő, ami ma már egész Közép-Európában általános prob­léma.
Az emberi tevékenység többféle módon befolyásolta, sőt rontotta az erdők élővilá­gát. Az ipari forradalom koráig ezek a változások még fokozatosak, kíméletesebbek voltak, az er­dők visszahúzódtak, de a gyepekben is maradt fás ve­­­getáció. A drasztikus be­avatkozások a 20. század­ban kezdődtek: a nagyarányú erdő­­kitermelések, irtások és az öreg erdők eltűnése együtt járt a táj természetes szer­kezetének elvesztésével. Eh­hez járult még az 1970–80-as évek gyepfeljavítási programja, ami­­kor a hagyományos, fák­kal tarkított kaszálókról és le­gelőkről sok helyen teljesen kiirtották a fákat és bokrokat.

Hol a szálfák kettétörnek, a lombhullatók visszatérnek

A fafajösszetétel átalakulása a teljes élővilágra kihatott. Az elegyes és lombhullató erdők sokkal gazdagabb fajvilággal és nagyobb eltartóképesség­gel rendelkeznek, mint az egy­­­hangú fenyvesek. „A bükk- és tölgyerdők termése, a makk és a gyertyánmag ren­­­­­geteg állatfaj számára biz­tosít táplálékot, míg a feny­­vesek inkább néhány, spe­­cializált madárfajnak, pél­dául a királykáknak vagy a ke­resztcsőrűnek kedveznek” – mondja Demeter.
Nemcsak a fajösszetétel, hanem az erdő kora, szerkezete és a holtfa jelenléte is döntően befolyásolja a biodiverzitást. Az utóbbi évtizedekben azon­ban, mivel csökkent az intenzív beavatkozás, egyre több helyen megfigyelhető a természetes regenerálódás.

– Korábbi gyepterületek újraerdősödnek, a széltörés sújtotta fenyvesekben pedig elegyes, lombhullató fajok te­lepednek meg

– magyarázza a biológus.
Ez a folyamat már elindult. Szakszóval élve úgynevezett visszalombosodás figyelhető meg, különösen az „oldal-csíki” völgyekben és Alcsík keleti részén figyelhető meg ez a jelenség. Az Olt menti szo­rosokban, ahol kevesebb az emberi bolygatás, a kocsányos tölgy és más lombos fajok jó regenerálódási képességet mu­­tatnak.

A fenyvesítés gazdasági érdek volt

A fenyvesítés hátterében két és fél évszázada gazdasá­gi érdekek álltak. A lucfenyő az egyik legsokoldalúbban hasz­­­nosítható fafaj: jól meg­munkálható, kedvelt az épí­tőiparban és a bú­tor­gyár­tás­ban is. Ugyan­akkor az ül­tetett fenyvesek fenntartása költséges. Már a 19. században ismert volt, hogy az ilyen telepített állományok kevés­bé ellenállók a széldöntések, kár­­tevők – szútámadások – és aszályok okozta károkkal szemben. Ezek a problémák napjainkban felerősödtek, vi­szont gyakran elfeledkezünk arról, hogy nemcsak a klíma­változás, hanem az erdő­gaz­dálkodási gyakorlat is tehet erről.
„A mai klímaviszonyok kö-
zött a Csíki-medence alsó része­in a bükkös-fenyves elegy lenne a legmegfelelőbb. Több teret kellene engedni a lombhulla­tó elegyfajoknak, kü­lönösen a tölgy­nek, juhar­nak, hársnak. A települések körüli dombokon, ahol a mező­gazdasági termelés ke­vésbé jövedelmező, érde­mes lenne a kocsányos tölgy és más dombvidéki fajok spontán regenerálódását tá­mogatni, vagy ha szükséges, erdőtelepítéskor ezt a faj­összetételt alkalmazni” – hív­ta fel a figyelmet Demeter László.
A természetközeli erdő­gaz­dálkodás előnye nemcsak ökológiai, hanem gazdasági is: kevesebb ráfordítást igé­nyel, és csökkenti a természe­ti károk elleni védekezés költ­ségeit. Ugyanakkor az élővilág vál­tozatosságát is növeli, ami hosszú távon fenntarthatóbbá teszi a tájat.

Visszatérni a gyökerekhez

A mai tudás birtokában ide­je újragondolni az erdő­gazdálkodást, tanulni kell a természettől, nem pedig át­alakítani azt – hangsúlyozza a biológus. A Csíki-me­den­cében és környékén még mindig viszonylag sok ter­mészetközeli erdő maradt fenn, főként a nehezebben megközelíthető és ezért nem bolygatott területeken. Ezek nemcsak ökológiai, hanem tájképi értékük miatt is pó­tolhatatlanok.
„Ezekre az erdőkre kü­lönösen vigyáznunk kell. Ha sikerül megőrizni őket, és hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát, újra olyan gaz­­dag, változatos, lombos erdővilág térhet vissza, ami­lyen valaha a Csíki-meden­cét jellemezte” – összegzett Demeter László.

Kedves fenyőnek sok a neve
Csíkországban a telepített fenyőfajok nevei is a táj múltjáról és az itt élő emberek erdőkhöz fűződő kapcsolatáról me­sél­nek. A négy leggyakrabban előforduló fenyőfajtának a hivatalos magyar megnevezése mellett helyi sajátos népi megnevezése is van. Például a lucfenyőt a csíkiak veresfenyőnek hívják, a kéreg vörösesbarna színére utalva. A jegenyefenyő neve vidéken fehérfenyő, mert lapos tűleveleinek fonákján feltűnő, fehéres viaszsávok húzódnak. Az erdei fenyőt lucsfa néven emlegetik; ez a faj eredetileg a hegyvidéki tőzeglápok és mocsarak lakója volt. A vörösfenyőt pedig láricsnak nevezik, ami a román névből átvett elnevezés – ez a fenyőfajta nem őshonos vidékünkön, későbbi betelepítések révén honosodott meg. A vörösfenyő román elnevezése zadă vagy larice. Az erdőgazdálkodásban és a köznyelvben előbbi a legelterjedtebb kifejezés, utóbbi ritkábban használt. A vörösfenyőerdő románul codru de zadă vagy laricet.