Vadalma (Malus sylvestris)
A vadalma nálunk gyakran megtalálható a dombok lankáin, kaszálóréteken és erdőszéleken. Ezeken a helyeken érzi magát otthon, ahol a napfény bőséges, de a föld még árnyékot is kínál. Kiválóan bírja a hideget és a hőséget, s bár gyorsabban nő, mint a vadvackor, rövidebb életű. Szívós, életrevaló, a nemesített fajtáknál ellenállóbb, és könnyen szaporítható magról. Nem véletlen, hogy a legtöbb nemes almafajta alanya is a vadalma lett.
Aki saját kertjében szeretne erőteljes, időtálló almafát, annak érdemes kimenni a mezőre, keresni egy egészséges vadalmacsemetét, és elültetni ősszel vagy tavasszal. Egy év múlva, amikor a kis fa már megerősödött, be lehet oltani a kiválasztott nemes ággal. Az így szaporított fa nemcsak erősebb, hanem hosszabb életű is lesz – ahogy a természet tanítja: a gyökér mindig az őserőt hordozza.
A vadalma kemény, tömör fáját régen nagy becsben tartották. Készítettek belőle szántalpat, vonalzót, szerszámnyelet, sőt, finom fogaskerekeket is. Nemcsak hasznos, de időtálló alapanyag volt, amely generációkat szolgált.
A levele és a gyümölcse is igazi kincs. A levelekből készült tea vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag – kalcium, magnézium és kálium is bőséggel található benne. Erősíti az immunrendszert, javítja a vérkeringést, szabályozza a vérnyomást, és enyhíti a gyomorpanaszokat. A gyümölcs szárítva még illatosabb, mint bármelyik nemes almafajta.
Én nem hámozom és nem magozom, egyszerűen csak felszeletelem, majd aszalógépben zörgősre szárítom. A belőle főzött tea frissítő, édeskés-savanykás, igazi erdei ital. Kiváló kimerültségre, vérszegénységre, és segít, hogy test és lélek újra harmóniába kerüljön.
A vadalmából készíthetünk zselét, kompótot, mártást vagy akár szörpöt is. A hordós káposztához is jól illik: pár maréknyi vadalma a hordóban tisztítja a levét, üdébbé és ízesebbé teszi a savanyúságot.
Mi otthon nagyobb mennyiségben gyűjtjük, mert a vadalmaecet készítése igazi családi hagyomány. Sok éven át Papóka felügyelte a folyamatot. Ő még emlékezett, hogyan csinálta az édesanyja: amikor összegyűlt néhány zsák vadalma, ledaráltuk, hordókba töltöttük, és annyi vízzel öntöttük fel, hogy éppen ellepje. Néhány naponta megkavargattuk, hogy jól erjedjen, majd egy-másfél hónap után kisajtoltuk. Az így nyert levet fahordóba tettük és beoltottuk az ecetággyal – azzal a borostyánszínű, áttetsző, kocsonyás anyaggal, amely az életet hordozza.
Az ecetágy igazi kincs volt: anyáról lányára öröklődött. Olyan, mint a kenyér kovásza – élő kultúra, tele jótékony baktériumokkal, amelyek erjesztenek, gyógyítanak és táplálnak.
A házi vadalmaecet maga az egészség: organikus, tiszta, tele vitaminnal és életerővel. Segíti a méregtelenítést, a fogyókúrát, javítja a vérnyomást, csökkenti a koleszterint, sőt, a bőrre és az ízületekre is jótékony hatású.
A Hargita vidékén régen lefoglalták azokat a fákat, amelyek bőséges termést hoztak. Szalmából vagy szénából kötelet kötöttek rá, kőhalmot raktak a tövéhez – ez jelezte, hogy a fa gyümölcse foglalt. Aki megtisztította a fa környékét, kaszált alatta, az számított jogos gazdának.
Papóka is mindig figyelmeztetett: „Ne szedd le, ha valaki dolgozott vele, az az övé.” És igaza volt – akkoriban még működött a becsület.
A faluban az idősebb asszonyok mesélték, hogy amikor egy fiatalasszony került a családba, az ő feladata volt begyűjteni a vadalmát. Anyósa az átalvetőt a vállára akasztotta, és csak ennyit mondott: „Ereggy ki az oldalba, s szedd meg vadalmával, mert kell ecetnek.” Nem lehetett könnyű dolga, hiszen a vadalmát sokszor messziről, kosárszámra kellett hazacipelni.
A vadalma tiszteletét számos szólás is őrzi: „Válogatósnak vadalma, annak is az apraja.”
 „Somolyog, mint a vadalma.”
Ezek a mondások ma is mosolyt csalnak az arcra, és emlékeztetnek arra, hogy az emberek valaha mennyire tisztelték a természet minden ajándékát. Sok vén, ágas-bogas vadalmafa ma is áll, benőtte a bozót, de aki figyelmesen jár, még rátalálhat ezekre a csendes tanúkra.

 Vadvackor (Pyrus pyraster)
A vadvackor leginkább legelők szélén, utak mentén és domboldalakon nő. Valaha sokkal gyakoribb volt, hiszen minden példányát meghagyták gyümölcse miatt. Tavasszal, még lombfakadás előtt virágzik, s apró, hófehér virágaival az erdő egyik első hírnöke.
A rügyeiből tinktúrát és elixírt készítek. A rügy a növény esszenciája: magában hordozza az egész életenergiát, a fejlődés ígéretét. A vadvackor-rügy elixír segíti a szervezetet a szövetek regenerálásában, jót tesz prosztatapanaszoknál, és támogatja a sejtek újjászületését.
A levele is felhasználható teának – gyakran keverem erdei málna-, kőris-, vadszeder- és csalángyökérrel. Így készül a húgysavhajtó és gyulladáscsökkentő erdei teám, amely egyszerre tisztít és erősít.
A vadvackor gyümölcsében a magházak csillag alakban helyezkednek el – ez a természet apró üzenete, amelyre a latin neve, a Pyrus pyraster is utal.
Minden évben készítek belőle rostos ivólevet: a gyümölcsöt citromos vízben megfőzöm, majd leturmixolom és kétszer leszűröm, hogy a kemény rostok ne maradjanak benne. Cukorral ízesítem, és üvegekbe töltöm. Az ital telt, aromás, fanyar-édes, és rostokban gazdag – jót tesz az emésztésnek és a bélflórának.
A pálinkának való gyűjtés igazi családi program. Amikor a gyümölcs érik, hajnalban indulunk: megrázzuk a fákat, kosarakba szedjük, amit a föld adott. Nem könnyű munka – apró a gyümölcs, szaporátlan szedni –, de öröm, mert közben a család együtt van. A vackor illata betölti a levegőt, a kezünk ragad az édes levétől.
A gyümölcsöt néhány napig erjedni hagyjuk, majd cefrének ledaráljuk. Nem kell hozzá cukor, hiszen a vadvackor maga is tele van természetes cukorral. A kiforrt cefréből készült pálinka különleges: gyümölcsös, enyhén mandulás illatú és igazi ritkaság.
Mamánk gyakran mesélte, hogy az ő gyerekkorában a vadvackor volt az édesség. Édesapja zsákokkal hozta haza, a sarjútartóban szétterítette, és ott lassan megpuhult, megédesedett. Esténként egy tállal bevittek a házba, és azt falatozták – akkoriban nem volt csokoládé, sem cukorka, de az emberek így is boldogok voltak. Talán egészségesebbek is, mert minden falatban benne volt a természet tisztasága.

Amikor ott jártam, a Hargita lejtőin már csendesen szemerkélt az eső. A levegőben ott volt a friss föld illata, a fák levelei susogtak, mintha ők is mesélnének. Ebben a nyugodt, időtlen csendben éreztem meg igazán, mennyit jelent ez a két egyszerű, de csodálatos gyümölcs.
A vadalma és a vadvackor nemcsak táplálék, hanem kapocs a múlt és a jelen között. Őrzik őseink tudását, akik még ismerték a természet ritmusát, tudták, mikor kell szedni, mit hogyan kell feldolgozni, és hogyan kell hálásnak lenni érte. Ahogy ott álltam a fák között, esőben, csendben, rájöttem: ezek a gyümölcsök nem csupán a testet, hanem a lelket is gyógyítják.
 És jó érzés volt tudni, hogy amíg mi ismerjük és tiszteljük őket, addig a vadalma és a vadvackor története soha nem vész el.