Orbán Balázs A Székelyföld leírásában az utazási formát választotta, az Almási-barlangot és Oláhfalut bejárva érkezett vissza Udvarhelyre, majd onnan jött Oroszhegyre. Habár a leírást az utazás formájában adja elő, az nem feltétlenül egyezik meg az utazásai irányával, sőt egy adott településre többször is visszatér, mégis feltehetően szejkefürdői otthonából indul Oroszhegyre, talán egy kora őszi reggelen, mivel előző kirándulásán az almási Vargyas völgyecskéjében „csillogott az izmos karok által vezetett kasza […], nyomában éneklő vidor leányok gyűjtötték, forgatták az illatos sarjút”. Ebbe a kora őszi hangulatba illeszkedik útja Oroszhegy felé, talán egy esti zápor után, másnap a „tájt borító ködből lezengeni tetsző oroszhegyi nagyharang zúgását hallgatva” a „regg ködét szétlebbentő szellő fuvalma” nyomán a „magas bércz ormán fejérlő torony” felé veszi az irányt. Mivel legelőször Diafalvát említi, így feltételezhetjük, hogy oda érkezett meg hamarább, népét „igen szép erőteljes és munkásnak” nevezve. Tavaszy Sándor kiemeli, hogy Orbán Balázs gyalog barangolta be a határrészeket, elbeszélgetett, megkérdezett néhány gazdát, munkást, jegyzetelte a határrészek, dűlők, csapások neveit. A délebédje szép időben forrás mellett vagy éji tanyán, vacsorája, vendégségben lévén túrós puliszka volt. Oroszhegyre, mivel több tízkilós fényképezőgépét is magával hozta, valószínűleg egylovas szekéren érkezett. Meglátogatva a templomot a főoltáron megcsodálta a „műbeccsel bíró mennybe szálló sz[űz] Mária képét, s a nyomain fakadó rózsákat”. Az akkor szárnyait bontogató művészettörténet-tudomány mai művelői is csodálkozva olvassák akkori megállapításait, leírásait, mely Oroszhegy esetében is érvényes, még akkor is, ha az oltárképről szólva egy, a mai szájhagyományból már kifakult legendát mesél el, miszerint „a nagy műízléssel bíró B[áró] Sepesy [Ignác] püspök annyira elmerült egy mise alkalmával e kép bámulatában, hogy elfeledte a dominus vobiscum-ra kifordulni”. Hogy járt-e a plébánián és ott elköltötte-e szerény ebédjét az akkoriban évente-kétévente cserélődő valamelyik plébánossal, nem tudjuk, de nagy valószínűséggel találkozott Tamás András jegyzővel, Magyari Ferenc kántortanítóval, sőt Jánosi József ’48-as honvéd őrnaggyal is, mivel a Tömösi-szoros leírásánál részletesen beszámol Jánosi honvédő érdemeiről. Fontos megemlíteni, hogy az általa fényképezett, majd a fénykép nyomán lerajzolt – időközben Gyulafehérvárra került – „nyolcszög idomú igen szép kehelyről” eddig csak Orbán Balázsnak köszönhetően maradt fenn az egyetlen képi forrás, szenzációs művészettörténeti leírással. Orbán Balázs alapos kutatómunkáját, éber megfigyeléseit, kíváncsiságát ismerve különösen meglepő, hogy Oroszhegyen jártakor nem látta a régi, észak-itáliai hatásra fogant XVIII. századi főoltárképet. Ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy talán már akkor a plébánián őrizték, ahová Orbán Balázsnak ezek szerint nem volt bejutása, melyet megerősít továbbá, hogy az Oroszhegyről szóló részben egyetlen egyházi számadáskönyvet, leltárt vagy szerződést sem említ.

Örök talány, hogy mennyi időt töltött Orbán Balázs Oroszhegyen. Ha figyelembe vesszük az oroszhegyi lakodalom részletes bemutatását, az esküvő előtt nyolc nappal tartott „siratót”, vagyis egy olyan „táncestélyt”, amelyben „a házasulandók a fiatal élettől és fiatalságuk társaitól búcsút vesznek”, majd az esküvő napján a leánykérést és a vőfély által elmondott búcsúztatót – melyet Orbán Balázs hosszasan, teljes terjedelmében közöl –, sőt még egy temetést is leír – amin akár szintén részt is vehetett –, akkor azt feltételezhetjük, hogy egy hétnél is több ideig vendégeskedett nálunk. 
Az oroszhegyi lakodalmi és temetési szokások ismertetése után Orbán Balázs újra, a számára oly kedves terepen találja magát. Habár kedveli a szűk, járatlan helyeket, Őrhegyre nem Pióda meredek ösvényén kapaszkodik fel, vagy Dankostova magaslatáról ereszkedik alá, hanem megmássza a kaptatós Deskőt, s a hegytetőn kitapintja Mákvára „egyik sáncát, s behantosodott gátonyát”. Hosszasan elmereng a fennsík másik, északkeleti oldalán lévő Kápolnamezőn, s a romos falak mellől Őrhegy felé siet vissza, hogy az égboltozat „színvegyületét” az oroszhegyi naplementét megcsodálja, hogy olyat lásson, „amit még soha sem látott”. Pedig sokat láttak már addig Orbán Balázs szemei, látták a gízai piramisokat, a Szentföld bibliai helyeit, Tróját, Föníciát, a görög Attikát, számtalanszor látták – törökországi tartózkodása idején – a Márvány-tenger „nyugodt víztükrén a tiszta, felhőtlen dicsfényben tündöklő azúr ég boltját”. Orbán Balázsnak bőséges ismeretanyaga volt arra, hogy szülőföldje természeti szépségeit összehasonlíthassa más földrészek tájaival, hogy az egyiptomi forró, száraz éghajlatot összevesse a mesésen szép Tölgyesi-szorossal, ahonnan lefényképezte a Csalhót. Székelyföldön barangolva keresi a festői szépségű helyeket, s habár a kollódiumos nedveseljárás műszaki nehézsége akadályozza őt a pillanatfelvételek rögzítésében, mégis megpróbálja megörökíteni teremi legszebb pontját, majd az Almási-barlangnál készít gyönyörű tájképet. Habár – ahogyan Mikos Éva is felhívja rá a figyelmet – ebben a korban virágzott az érzelmes tájleírás, illetve az utazási irodalomnak az a műfaja, amelyben a szerző személyes benyomásait is hozzáfűzte a látottakhoz, mégis valami hallatlan erővel és szépséggel érvényesül a szülőföld szeretete. 

Az oroszhegyi Őrhegy tetején megpihenő Orbán Balázs különös szépséggel és átéléssel írja le a naplementét, amikor „a nap már pályájának vége felé közelítvén, még sohasem élvezett tünemény merült fel előtte”. Valami olyan megható látvány tárul elébe, amit a Hargita sziklahalmainak tetejéről már korábban megszemlélt. Oroszhegyből madártávlatban látszik fél Erdély, s „e roppant területet egészen ködlepel vonta be, kicsalt gyenge leheletszerű párázata a nedűletdús földnek; átlátszó hófehér lepel. Habszerű könnyűded ezüst fátyol volt e tájra terítve, mely mint a tenger habfodra összegyürkőzött, hullámzott, örvényülve gyűrödzött, s elborítá e szép hont egész a határszéli Kárpátok vonaláig, és mi e bűvös lepel és a tündöklő ég között állva, ezen bűvtenger felett legeltetők pillanatainkat, melyből csak a magasabb hegycsúcsok, a két Rez (siklói, kadicsfalvi), Rika, Mirke tető, bágyi hegy, mint szigetecskék merültek fel; és e páratengert keletről a Hargitának büszkén kiemelkedő láncolata, délről a Kárpátok a Bodzától kezdve le egész Hunyadmegyéig köríték, s ezen már hófedett bércóriásokat, és a ködfátyol hullámzó fodrait a lenyugvó nap rózsa-pírja önté el, hogy egy perc múlva aranyleplet vonjon reájok. Lehanyatlott Phebus gyémánt szekere, s a látvány még szebb, varázslóbb lett. A nyugati láthatárt arany sugárkör borítá, az égen sugár legyezőnek kiterjeszkedő vonalai terültek el, melyben bíborszínű felhőcskék tűntek fel szeszélyes ékítményekként; és ezen északi fénynél is szebb dícskoszorúját az égnek visszasugározta e ködlepel, melyet az égtől csak egy bíborszínű vonal választott el. Az ég boltozat idabb, most kéklő fehér, majd gyengén zöldes, majd opálszínű volt. Ily színezetet, ily eget én sohasem láttam, e talán nem létező színvegyülétet a fehér ködlepel és véres égszegélytől káprázó szem csak képzeli. ”
Ezen impresszionisztikus, Monet vagy Turner vásznaira illő káprázatos látvány után, anélkül, hogy ünneprontók lennénk, idekívánkozik T. Szabó Levente irodalomtörténész megállapítása, hogy Orbán Balázs tulajdonképpen nemcsak a Székelyföldről ír, hanem Magyarország történelmi régióival szemben próbálja pozicionálni a Székelyföldet, ebben a korban ugyanis nagy vita folyt a nemzeti nyelvvel és tájjal kapcsolatban, amikor még a palócok vagy a Dunántúl járt az élen, az Alföldet is nemzeti tájként emlegették, gondoljunk csak Petőfi A Tisza című versére, amelyben kiválóan ragadja meg a Tisza-parti naplemente élményét. Erdélynek ilyenfajta lemaradását igyekszik felzárkóztatni az 1850-es, 60-as évektől kezdve Mikó Imre és Kőváry László, de – ahogyan T. Szabó Levente kutatásaiból ismert – az 1860-as évek végétől Orbán Balázs a Székelyföldet is versenybe állítja, nemzeti tájként próbálja előléptetni és valahogy úgy pozícionálni, mint egy elit, exkluzív vezető régiót. Orbán Balázs tehát kortárs és korszerű igényekre válaszol A Székelyföld leírásával, amelynek szerves része a nemzetépítés, a helyi értékek bemutatása és megőrzésének fontossága, így nem hiába nevezte őt Mikó Imre a „Székelyföld szerelmesének”. Ilyen szempontból a mi tájaink, az oroszhegyi naplemente, „a zöld fák bársonyába foglalt kis falu” is szerves részévé válhatott a nemzeti tájnak, s ha megnézzük, hogy éppen ebben a korban alakulnak meg az utazási, turisztikai egyesületek, változnak meg az utazási szokások, akkor máig meghatározó és időszerű Orbán Balázs grandiózus munkája. Idekapcsolható Egyed Ákosnak, az erdélyi magyar történészek doyenjének a legnagyobb székely személyének és munkásságának időszerűségét vizsgálva az a következtetése, hogy Orbán Balázs a székelység és a Székelyföld történeti értékeit, hagyományait mutatta megőrzésre érdemesnek, aminek termékenyítő hatása különösen akkor fontos, ha ezen értékek eredetiségének megtartása veszélybe kerül. Orbán Balázs emberi és írói erényei között Egyed Ákos az egyenességet, a becsületességet, a lovagiasságot, az őszinteséget, a bátorságot emeli ki, amihez hozzáteszi a hűséget is. Mert nála talán senki nem volt hűségesebb székely-magyar népéhez, történelmi hagyományaihoz és szabadságeszményeihez. Így Orbán Balázsra ma nagyobb szükségünk van, mint bármikor korábban, ezért idézzük mind gyakrabban emlékét.