Vásáry Tamást a Jóisten tenyerén hordozta: gazdag és változatos életpályát szánt neki. A mű­vész nem ásta el talentumát és élt a lehetőséggel. Művészete korszakokat ívelt át. Tízévesen Dohnányi Ernő ta­nítványaként szívta magába azt a kivételes kultúrát, amit a Mester kép­viselt, s át tudott ifjú tanítványának adni. Vásáry versenyeket nyert, s 1953-ban Kodály Zoltán vette maga mellé tanársegédnek a Zeneakadémián. 
1956-ban családjával együtt emig­rált, s ekkor indult szédületes világ­karrierje. Zongoristaként világhírű kar­mesterekkel dolgozhatott együtt, ezek között számos magyar nevet is felsorolhatunk, mint például Solti György, Széll György és Fricsay Ferenc. Később maga is felállt a pul­pitusra, a krónikák feljegyzése szerint mintegy száz zenekar élén lé­pett fel. A világ nagy stúdióinak is gyako­ri vendége lett, diszkográfiája figye­lemre méltó.

A rendszerváltás után hazatért, s belevetette magát a magyar zenei életbe. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának fő-zeneigazgatójává ne­vezik ki, s minden nagy magyar zene­karban szívesen látott vendég lett. Nemcsak zenészként ismerte a kö­zönség, előadásaival nagyon so­kat tett a klasszikus zene népsze­rűsítéséért. Munkáját számos kitün­te­téssel ismerték el. Utoljára a mes­­terrel 2023 májusá­ban találkoztam egy lemezbemutató sajtótájékoztatón. Kér­tem tőle egy rövid interjút, ami kissé hosszabbra nyúlt. Kedvesen anekdotázott, megtisztelt azzal, hogy tegeződhettünk. Akkor a zongoristák és a művek kapcsolatáról kérdeztem, amit így foglalt össze: 
„Úgy érzem, az én játékom viszonylag állandó. Az előadás viszont mindig a zongoristától függ. Ugyanabban a kor­ban találhatunk olyan előadóművészt, akire a »gépzongorista« jelző illik, míg a másiknál megállapítható, hogy – ro­mantikus érzelmekkel telített – játéka szívből jön. Röviden: minden korban vannak jó és rossz művészek; jóllehet közülük többen különböző iskolák­hoz tartoznak. A szovjet Neuhaus iskolát teremtett, szelleme a tanítványai, Richter, Gilelsz játékában is érezhető. Ez nem zárja ki meggyőződésemet, hogy az előadóművész s annak stílusa áll mindig a középpontban. Természetesen nem szabad elfeledkezni a divatirányzatok­ról sem, itt említhetem az általános »elgépiesedést«, a virtuozitásra való törekvés sokkal élesebben nyilvánul meg. Ezt egy példával világítom meg. Az a fajta zongorázás, amit Fischer Annie képviselt, és amit az egész világon elismertek, egy követendő filozófiát mutatott: mi jön ki a szívedből, mit tudsz nyújtani a hallgatóságnak. Ebből a szempontból a precizitás nem nyom a latban, másodlagos. Sokszor felvetődik a tévhit, hogy az adott nemzet fia autentikusabban játssza hazája híres zeneszerzőjének műveit. Nos, ez nem igaz! Egy frappáns példát idéznék: az 1955-ös varsói Chopin-versenyen, mazurka kategóriában (akkor volt ilyen is) nem egy lengyel diadalmaskodott, az első díjat egy kínai­nak, Fou Ts’ongnak ítél­ték, jogosan.”
(Vásáry Tamás február 5-én hunyt el.)