A hód – eurázsiai, eu­ró­­pai vagy közön­séges hód (Castor fiber) – néhány évtizede, vissza­telepítésének köszönhetően, ismét megjelent térségünkben, és ma már szinte minden patak mentén megtaláljuk. Egykor böjti ételnek számított, de manapság a természet mérnökeként tartják számon, mert jelentős szerepe van a víz visszatartásban, mérsékelve a klímaváltozás okozta negatív hatásokat, ami a kaszálókat, gyepfelületeket érinti. „Építő tevékenysége” ugyanakkor za­varhatja is az embereket. A helyzetről Demeter László biológussal, kutatóval, a térség állat- és növényvilágának kiváló ismerőjével beszél­gettünk.

Az elegancia lett a veszte

A hód valaha nemcsak a Csíki-­medence, hanem a nagy európai vizes élő­helyek legfontosabb „tervező­mérnöke”, „építésze” volt. Hód­várakat, gátakat emelt, sőt egész vízrendszereket alakított ki, amelyekben ha­lak, kétéltűek és madarak találtak otthonra. A 19. szá­zadban azonban a szőrme- és prémipart ellátó vadászat következtében szinte teljesen kipusztult. A hód bundájá­ból elegáns prémkabátok, gallérok, sapkák és egyéb ruházati cikkek készültek, de az állat más részeit is fel­használták: a hódpézsmát az illatszeriparban, húsát pedig különleges csemegeként. Sőt, a középkorban húsa nagyböjt idején is fogyasztható volt a szerzetesek és a hívek számára, tehát – mivel aktualitása van, megemlíthető – a hód a böjti időszak egyik „kiskapuja” volt egykor. A furcsának tűnő szabály eredete állítólag a 17. században keresendő, amikor is a kanadai Quebec püspöke sikerrel kezdeményezte a ka­tolikus egyháznál, hogy a hó­dot nyilvánítsák hivatalosan hallá, elvégre jól úszik, és sok időt tölt a vízben. A ma ínyence azonban ne próbálkozzon: nálunk a hód védett állat, vadászata szigorúan tilos.

Csík, mínusz a csík, plusz a hód

Egy feltételezés szerint a Csíki-medence már a nevében is a vízhez kötődik: évszázadokon át a vizes élőhelyek sokasága: patakok, mocsarak, lápok, időszakos tavacskák jelle­mez­ték a tájat, és a bőséges vizekben szép számban meg­található – és halászható – volt a réti csík. Ezek a vizek nemcsak a táplálkozás és meg­élhetés alapját adták az itteni embereknek, hanem a táj biológiai sokféleségét is fenntartották. A 19–20. század fordulóján azonban megkezdődött a nagy folyó­szabályozások és vízelvezetési munkálatok korszaka. A cél a mezőgazdaság fellendítése volt: minél több területet akartak hasznosítani, művelés alá vonni. A természe­tes folyómedrek rövidültek, a mo­csarak kiszáradtak, a kö­vetkezmény: eltűnő lápok, csökkenő vízszint és meg­ritkult vagy kihalt vízi élővilág. A térség névadó halfaja, a réti csík is – ami ma már Európa-szerte védelem alatt áll – megfogyatkozott. A táj átalakításának másik vesztese az őshonos hód volt: kihalt. Igaz, az, hogy ma ismét benépesíti a természetet, szintén az embernek kö­szön­hető. A 2000-es évek­től indult vissza­telepítési programnak köszönhetően Brassó kör­nyékére tértek vissza először ezek a vízi emlősök egy németországi populációból. Mivel gyorsan alkalmazkodtak az új környezethez – hisz mondhatni, hazajöttek –, Brassó felől elterjedve ma már a Csíki-medence szinte minden patakjában jelen vannak, benépesítették a vi­déket, olyannyira, hogy 1300–1500 méteres magasságban is megfigyelték őket, például Hargitafürdőn.

Ingyen dolgozó vízmérnökök

A hód vérbeli tájépítész, egy ösztönös tudással felvértezett mérnök. 

– Ha valaki türelmesen végignézi, hogyan dolgozik egy hódcsalád, megérti, miért hívjuk őket a természet mérnökei­nek. Egy család akár tíz tagból is áll, és több generáció él együtt, tagjaik pedig közösen építik a várukat, tartják karban a gátjai­kat, ami igazi közösségi munka

– mondja a szakember.
Gátépítő tevékenysége ré­vén a hód újra életet ad a kiszáradó völgyeknek, az általa épített torlaszok felfogják a vizet, lassítják az áramlást, és ezáltal természetes víztározók jönnek létre. Gyakorlatilag tehát vízvisszatartó rend­szereket épít, amikre a mai klímaváltozási körülmények között nagy szükségünk van.

– Ezek a gátak nemcsak a víz megtartásában segítenek, hanem új élőhelyeket is teremtenek. Ahol hódgát van, ott megjelennek a vízimadarak, a békák, sőt a halak is visszatérnek

– hangsúlyozza Demeter László.
A biológus kutatása szerint jelenleg mint­egy 300–400 hektárnyi területet borít víz a hódok munkájának köszönhetően a Csíki-medencében. Ez a ter­mészetes vízrestauráció pó­tolhatatlan ökológiai érték.
A pozitív hatások mellett viszont problémák is akad­nak, például az, hogy a gá­tak mögött felgyülemlő víz gyakran eláraszt mező­gazdasági területeket, le­ge­lőket, kaszálókat. A víz­szint megemelkedése miatt a gaz­dák nehezebben jutnak el a földjeikre, a nedves talajon a kaszálás, vetés is akadályokba ütközik.

– A hód mentségére szólva, ő nem ismeri a földhivatalt és nem látja a parcellahatárokat. Ha egy területet vízvissza­tartásra alkalmasnak talál, ott gátat épít – legyen az állami vagy magánterület, akár szán­tó, akár kaszáló

– mondja a bio­lógus.

Együttélés: alapvetően hasznos, néha keserves

A legnagyobb gond, hogy a hó­dok által elárasztott területeket a mezőgazdasági támogatási rendszer nem ismeri el ter­mőföldként.

– Így a gazdák elesnek a támogatásoktól, és kártérítést sem kapnak. Ez jogos panasz, amit rendszerszinten kellene kezelni. Romániában a hód szigorúan védett faj, kilö­vése vagy zavarása tilos. Ugyanakkor a hódok által okozott mezőgazdasági ká­rok­ra nincs jól kidolgozott kártérítési mechanizmus. Ez gyakran feszültséget szül a gazdák és a természetvé­dők között. Léteznek azon­ban kom­promisszumos meg­oldások. Külföldön már si­kerrel alkalmazzák a „beaver deceiver” – szó szerinti for­dításban: hódcsaló – néven ismert rendszert. Ez egy egyszerű cső, ami a gátba épít­ve szabályozza a vízszintet. Így a hód megtarthatja a gátját, a víz pedig mégsem árasztja el teljesen a területet, ezért a gazdák is jól járnak – mutat rá egy megoldásra a szakember. Demeter László szerint a hódok elterjedése valójában a természet válasza a korábbi emberi beavatkozásokra. – A 20. században kiszárítottuk a mocsarakat, csatornákat ástunk, hogy minden négy­zetméter földet művelés alá vonjunk. Most a természet visszahozza a vizet – csak más eszközökkel. A hód tehát nem ellenség, hanem jelenség, amely emlékeztet arra, hogy a táj vízháztartása nem manipulálható a végtelenségig. Ahol a víz elfolyik, ott idővel a talaj is elszegényedik. A hó­dok munkája viszont arra tanít, hogy a víz nem ellenség, hanem életfeltétel, lehetőség. E rágcsálók azt teszik, amit az embereknek is kellene: visszatartják a vizet, hogy a táj élni tudjon.

Klímaváltozás: nem csak a tévében

A Csíki-medence az elmúlt években egyre gyakrabban néz szembe aszályos idősza­kokkal. Télen a hó, csapadék mennyisége csökken, a tavaszi olvadás pedig korábbra tolódik. A természetes víztartalékok így gyorsan elpárolognak, és a folyók vízszintjei apad­nak. Ebben a helyzetben a hód tevékenysége valódi segítséget jelenthet. A hódok által létrehozott tavacskák, elárasztott területek lassabban száradnak ki, a talajvízszint magasabb marad, a környező növényzet pedig zöldebb és ellenállóbb lesz.
Demeter László úgy véli, hogy a jövő vízstratégiájában a hódoknak helyet kell kapniuk.

– Nemcsak természet­vé­delmi, hanem gazdasági okok­ból is. Az aszály elleni küzdelemben minden csepp víz számít. A hód ingyen végzi el azt, amiért az állam milliókat kellene elköltsön

– mondja.
A hódgátak mögötti ki­sebb-nagyobb vízfelületek mikro­élőhelyeket teremtenek, egyedi ökoszisztémákat hozva létre. Mindez sok vízi és vízközeli életmódot folytató védett fajnak biztosít megtelepedési és élelemszerzési lehetőséget. Az agrárium szempontjából pedig nagyon fontos kiemelni, hogy a hód tevékenységével a klímaváltozás okozta ne­gatív hatásokat is mérsékli, a vízvisszatartási hatás a környék talajvízszintjében is megmutatkozik, ami a ka­szálókat, gyepterületeket érin­ti. Tehát a gazdáknak is érdemes megtanulni együtt élni a hódokkal, annak ellené­re, hogy vidékünkön sokan ma is vegyes érzelmekkel viszonyulnak hozzá, hisz vannak, akik bosszankodnak a víz alá került kaszálóik miatt, mások viszont cso­dálattal figyelik a természet újjáéledését.
A biológus szerint a hód példája arra is tanít, hogy a természetes rendszerek önszabályozóak, ha hagyjuk őket működni. Ahol a víz megmarad, ott újra megjelenik az élet. Ahol a gát mögött tavacska keletkezik, ott a jégmadár visszatér, a békák szaporodnak, a nád zöldell. Ha a hódok munkáját jól irányítottan, okosan kezeljük, a természet és az ember is nyerhet – fogalmaz. – Nem szabad harcolni ellenük, inkább tanuljunk tőlük.
A hódok visszatérése a Csíki-­medencébe tehát nem­csak biológiai érdekesség, hanem tanulság is: a természet képes gyógyítani önmagát, ha esélyt kap. A vizek, amelyek egykor eltűntek, most legalább részben újraélednek, és e folyamatban a hód az egyik legfontosabb szövetségesünk.