Hanem „ugorgyunk” egyet!
A kép-mutatás területén ma a fotó a legelterjedtebb, a legnépszerűbb, mivel szá­zak és ezrek készíthetnek ki­tűnő minőségű álló- és mozgóképeket a körülöttük lévő világról, az állandóan fejlődő technikai eszközök­nek, lehetőségeknek (is) kö­szön­hetően. A kép-mutatás tömegjelenség lett, ezért tele vagyunk fotókkal, bravúros felvételekkel, és gyakoriak a kiállítások is. El lehet szédülni a sok szép, színes, látványos fotótól, kliptől, szelfitől, filmtől. Természetfotó, szociofotó, mű­vészfotó stb. Mindenkinek van lapos telefonja, használja úton-útfélen. Csak érinteni kell. (Fényképezzen, csak ne kom­menteljen, ne szólaljon meg, mert leleplezi magát, elárulja, hogy sokkal laposabb ő, mint a telefonja!) Hát igen, van eszköz, lehetőség, és persze tehetség is olykor akad hozzá...
Hanem amióta a fényké­pezést feltalálták és gyakorolják, azóta a festészet, a grafika keresi azt az adekvát formát és tartalmat, amely még életben tarthatja. Azt a helyet, ahol valahogy megvetheti a lábát. Mert kénytelen eltávolodni at­tól, amit a fényképezés már megoldott, elért, megvalósított. Mintha eltávolodni kényszerült volna a figurális ábrázolástól is, ezért átment nonfiguratív­ba. Mintha elavult dolog lenne már embert, emberi arcot áb­rázolni, tájat festeni – ezért maradt mint lehetőség a számára az elvonatkoztatás, az absztrahálás, a valóság át­lényegítése. Maradt a gesz­tusművészet, ami abban nyil­vánul meg, hogy a festő ösztönösen színfoltokat és vo­nalakat visz fel a vászonra, állítván, hogy a produktum per pillanat kifejezi az ő lel­kiállapotát, idegállapotát, ideg­baját… Egy egész ki­állí­tásra való képet fest fel­indultságában a művész, és ad aztán az egésznek egy hang­zatos címet… Aki a kiállítást megtekinti, végignézi a képeket, érdekeseknek, szí­neseknek, meghatóknak ta­lálja azokat, anélkül, hogy tudná, miről is szólnak azok tulajdonképpen. Csak annyit mond, hogy tetszenek, be vagányak, be szépek… Mintha a kép egy zongorán eljátszott futam lenne? Igen, a modern festészet, művészet inkább a zenéhez áll közelebb, mint az irodalomhoz. Esetleg a köl­tészethez? A modern fest­mény nem novellisztikus, nem el­beszélő, inkább kifejez, sugall valamit…

Egyszer néztem egy fest­ményt, s eszembe jutottak hir­telen egy fél évszázaddal korábban olvasott vers fosz­lányai: „Firenzében vártál egy este. Egyedül voltam a vonaton, kerekek testvére, a tekintetek kék füstjében, s egy perc alatt végigutaztam az életemen. Az ablaküveg mozija futó kalandjait pergette, s a hajtórúdon táncolt az idő. Emberek jöttek-mentek a folyosón, pillanatnyi emlé­kek spirálisaiban. Csupán egy megtört árnyék voltál, egy dallam, egy mozdulat, mely el­ragadta vonatom más éjszaka felé...”
Lám, egy festmény fel­idézhet egy olyan hangulatot, amely elragadja a vonatot egy más éjszaka felé… Fél évszád teltén előjöttek nálam ezek a vers­sorok, előhozta egy modern festmény látványa… Nem tudom, milyen folyóiratban olvastam egy fiatal olasz költő versét magyar fordításban (az Utunkban?), nem jegyeztem meg a költő nevét, a fordító nevét sem… Igen, egy festmény elő­hívta, felidézte bennem (hozzá­vetőlegesen) ezt a vers­töredéket… Bizonyára más­valakiben ugyanaz a festmény valami mást, talán egy zenei futamot idézett volna fel, mivel az illető inkább zenei beállítottságú…
Amikor kijöttem a kiállításról, az volt a benyomásom, hogy a látott képek egy elrobogó éjszakai vonat kivilágított ab­lakai voltak…
Igen, a mai festészet annyira rejtelmes, titokzatos már, hogy a szakértők, a méltatók bátran kiengedhetik magukból a hang­zatos halandzsát, a szakmai tolvajnyelvet, amivel meg lehet lepni a bámész közönséget. A szakmai kifejezések salto mortaléja következik be olykor a képzőművészeti kiállítások megnyitóin. A belemagyarázás non plus ultrája. A valóságtól elrugaszkodott szöveg olykor rávet még egy lapáttal a művészetre: a bájoló színekre ráadásként jön a bűvölő mél­tatás. Utána viharos taps…
Nem veszem komolyan a méltatást! Inkább ha­gyom, hogy megnyerjen a lát­vány a csendben. Ha a szél­hámosságnak volt esélye a világon, akkor az a művészetek területe volt és maradt… Eszembe jut, hogy a művész valamikor csupán mesternek tudta magát, és szót fogadott a megrendelőnek (például II. Gyula pápának). Valamikor a mesterek még ismerték a mes­terség csínját-bínját. Akkor születtek azok az alkotások, amiket ma ezrek néznek meg a világ nagy múzeumaiban. Ma már nem feltétlenül van szükség a mesterség is­me­résére, gyakorlására. Ma már művész lehet bárki, aki nem fér a bőrében. Az izmusok felhúzták a szabadság zsilipjeit, és elszabadult a pokol. Ma már azt mondják, hogy „itt és mást”, és „nem kell nekünk, ami megadatott”… Lehet, mindig is így jelentkezett az új? Viszont akkor felvetődik a kérdés: mi a maradandó, mi az érték? Mert minden kor­szakból kell maradnia va­laminek, ami megtartandó! Ami esetleg korszakot nyitott, vagy korszakot zárt le?
Déry Tibornak a múlt szá­zad hatvanas éveiben küldtek egy prospektust egy New York-i kiállításról. Ő ugyan nem utaz(hat)ott el oda, de a katalógusban lévő reprók alapján megírta a véleményét az akkor divatos luminizmusról és kinetizmusról. Nem volt ő képzőművészeti kritikus, szak­értő, de azért volt ízlése, és nem engedte magát átverni. A Napok hordaléka című köny­vében fejti ki véleményét a divatról, amely kételyeket éb­resztett benne. Volt akkora író Déry, hogy elgondolkozzon az akkori véleményén a mai olvasó is. Azon, amit írt ő akkor a luminizmusról és a kinetizmusról. Amit akkor a jövő képzőművészetének ki­áltottak ki, ott Amerikában, a felhőkarcolók árnyékában.
Luminizmus? Kinetizmus? Hát igen, az izmos vagy kevésbé izmos művészek mindig meg­küzdenek az újabb és újabb irányzatokkal, divatokkal a fehér vászon verőfényében…
Ma már nincs kritika. Csak méltatás van. Mindenki mennybe megy. Valamikor a szocreál idején (!) szokás volt még emlegetni a giccset, és harcolni ellene. Ma már ez nem téma. Nincs ilyen harc. A giccs-ember hadd fogyassza a giccset – jó az neki! Akinek szubkultúra kell – megkapja! Aki igényes, aki magaskultúrát akar, az is hozzáfér, van belőle bőven. Ereszteni kell! – szokta mon­dani egy ismerősöm…
Változó világ, változó ké­pek. Mondhatnók, hogy a mai marhaságot elfödi a holnap hülyesége. Ki-ki a maga ízlé­sével, igényével éli le az életét. Nézelődik és hümmög. Azt nem mondhatjuk, hogy nincs fejlődés. Fejlődik a tudomány. Fejlődik a művészet. Fejlődik a hadviselés és a békeharc. Fejlődik az ember. Minden fejlődik. Minden halad előre. Vannak fejlődési nehézségek, de vigasztaló, hogy a nehézségek is fejlődnek.
De hát kell-e okvet­et­len­ked­ni? Nem kell! Ereszteni kell…