Ezenkívül részt vett az Arad melletti mácsai, majd a vajdahunyadi és a krassó-szörényi krivályai, illetve a homoródszentmártoni alkotótáborokban. Székely­ud­var­hely csak sajnálhatja a Backamadarasi Kiss Gergely Református Kollégium egyik kapualjában, a Városháza té­ren 2004. szeptember 18-án felavatott szobrát, amelyet 2012-ben a szülőfalunak, Backa­ma­darasnak adományozva el­­távolítottak. Szász István épí­­tész szobrát, Balás Lajos közbirtokossági jegyző emlék­tábláját és a Krisztus levétele a keresztről témájú, stáció jellegű domborművét a szépvízi Szent László-temp­lom szentélyének falán is ő készítette. Sepsiszentgyörgy pedig a sérült – vagy talán teljesen megsemmisült –, kor­hadásában is modern erezetű, modern vonalú Mártír szobrot sajnálhatja. Ezek a művek nem monumentális gesztusokkal ope­rálnak, hanem a helyi történetek, hagyományok és kollektív emlékezet finom ré­tegeit hozzák felszínre. (…)

Sebestyén Róbert sok­oldalú művész. Nemcsak a vésőt, a hegesztőpisztolyt, de a bármelynemű anyagot, az agyagot, textilt, a fát is érzékeny megközelítéssel kezeli, akár­csak a festőecseteket vagy a grafitot. Aki feltéved a Tájkép Galéria honlapjára, betekintést nyerhet például zsűrizett ceruzarajzaira is. Azt is mondhatnánk, hogy nincs az az anyag, amelyet ne tudna szervesen beépíteni munkáiba; olyan organikus művészetet gyakorol, amely­nek alapját a magyar és ke­resztény néphagyomány jel­­­­képei, egyúttal az ősi em­beri tudat szimbólumai, ar­chetípusai képezik. Azaz nagyon jó viszonyt ápol minden „teremtett” és min­den ember által létrehozott, „utándolgozott” fel­dolgozható anyaggal. Ezek szervesen épülnek be, néha észrevétlenül, néha nagyon kontrasztosan, kirívóan har­sányan – ha úgy tetszik: pol­gárpukkasztóan –, antik mito­lógiai, pogány korszaki, ke­­resztény alapozottságú, je­lenkori abszurditásoknak, élet­érzéseknek is helyet adó művészeti elemeket ötvözve.
Sebestyén Róbert kü­lönleges, látszólag magába forduló egyén, de amikor szóba elegyedsz vele, érzed azt a heves lángolást, azt a lüktetést, amely szavaiból árad. Ugyanez sugárzik műveiből is. Alkotá­sai mindig alapos, mélyreható művelődéstörténeti, művé­szettörténeti, társa­da­lom­kri­tikai elemzésbe ágya­zód­nak.
Sebestyén Róbertnek si­ke­rül az, ami többünknek nem. Tud elvonatkoztatni idő­től és tértől, ugyanakkor kö­zös eredőbe tudja terelni az idő- és térsíkokat. Tud áthidalni történelmi korokat, kapcsola­tot tud teremteni teremtő munkája során a misztikum és a realitás között, napjaink közelségébe tudja hozni le­gendáinkat, őseredetünk üze­netét, de közelmúltunk ri­asztó történéseit is. Át tudja adni, legalábbis értésünkre tudja adni törékeny (jelen)lé­tünk nagyon erős történelmi megágyazottságát. Ez a meg­közelítés mit sem változott az évtizedek alatt. […]
Sebestyén Róbert művei önmaguktól és önmagukról beszélnek, alkotójukról fednek fel titkokat. A tökéletességre való törekvésről. Ez a töké­letesség nem mindig esik egy­be a szépséggel, de mindig em­beri, mindig valós, min­dig eredeti, mindig vonzó – akár a több százszor feldolgozott témák esetében is.

Most zárult csíkszeredai kiállítása az elmúlt években ké­szült alkotásokból ké­szült válogatást és leg­frissebb mun­káit mu­tatta be. Az in­s­tallációk meg­értéséhez szük­séges ismernünk Sebestyén Róbert életfilozófiáját, amely szimbolikus, meditatív alko­tótevékenységét vezérli. Ars poeticája: a mélyről felfakadó gondolatoknak felszínre tö­résükkor a jelent, a mát intő, óvó jelentést kölcsönözni. Se­bestyén Róbert alkotói attitűd­je a kortárs erdélyi szobrászat egyik izgalmas irá­nyát képvi­seli: a személyes és közösségi tapasztalatok, a szimbolikus gondolkodás és a(z élet)térrel való érzékeny párbeszéd egy­ségét. Ennek a művészetnek van némi párhuzama a Jean Philippe Ar­thur Dubuffet (1901–1985) által aposztrofált, a 20. század 5–6. évtizedében, a spontán gátlások levetkőzését szem előtt tartó bárdolatlan art brut (nyers/durva/csiszolatlan művészet) irányzatával, ter­mészetesen ke­let-európai felütésekkel.
Művészete egyszerre gyö­kerezik a helyi kulturális ha­gyományokban és kap­cso­lódik a nemzetközi kortárs mű­vészeti diskurzushoz, így alkotásai túlmutatnak a re­gionális kereteken, mi­köz­ben mélyen kötődnek ahhoz. Ez az eklektikusság, ez a modern köntösbe öl­töz­tetett barokk­nak a szét­szórt, napjaink szétfeszítő ro­kokójába hajló játékossága a jellemzője az egyedi, sajátos, csak Sebestyén Róbertre ér­telmezhető gazdag kife­je­zési lehetőségeket fel­mu­­­tató műalkotásoknak. Tér­­­installációi, vonatkozzanak azok a közismert szakrális feszület, korpusz kettős üze­netére vagy apáinkat, déd­apáinkat testi, szellemi ni­­hilizmusba, nemlétbe ker­gető, intő jelként fejünk felé magasló, a „malenkij ro­bot”-ot megidé­ző meg­ismét­lődhetőségére, a megélt vagy örökségbe kapott történelemnek a művész ál­tali mély kon­ceptuális ér­telmezésére en­gednek kö­vetkeztetni.

Művészete a természetes anyagokkal való intuitív pár­beszédre, az anyaggal való közvetlen, érzéki kapcsolatból fakadó jelentésképzésre épül, miközben tematikusan az emberi lét, a test, a közösségi emlékezet és a személyes tapasztalatok kérdéseit ku­tatja. Heideggeri értelemben („A műalkotás eredete” az igazságot lépteti életbe „szim­bolikus tartalma által”) az ideát teszi érzékelhetővé. Ezért van az, hogy az el­vonatkoztatva megjelenített emberábrázolásai nem idea­lizált formában, hanem ellent­­mondásaikra szét­szaggatva, esendő mivol­tukban te­kintenek le ránk. Kiállítása Dichotómia cí­mével is erre a kettősségre, az ellentétpárokra hívja fel figyelmünket. Az in­stal­lációiban a természetes a mes­terségessel, a forma a tér­rel, az anyag a jelentéssel folytat párbeszédet. Érdekes módon nem annyira a lát­szólagos konfliktust, hanem termékeny feszültségként a dialógust helyezi előtérbe. Így értelmezhetjük alkotásainak komplex mivoltát, amelyben a művész nem „ráerőlteti” a formát az anyagra, hanem hagyja, hogy az anyag adja magát, saját karaktere is beleszóljon a végső alakzatba. Így jelennek meg alkotásai­ban első látásra egymástól merőben eltérő textúrák, mint a fém, a fa, a csont vagy a papír, természetes mivoltukban és feldolgozott állapotukban. Az esetleges fe­lületkezelés nem eltünteti, hanem kiemeli az anyag eredendő tulajdonságait, szin­te érintésre provokálnak. Aki figyelmesen szemléli munkáit, felismeri azt a következetes, anyagközpontú gondolkodást, amely a kortárs szobrászat egyik fontos – és sokszor alulértékelt – irányát képviseli.
A mesterséges intelligen­ciát provokálva, rákérdeztem Sebestyén Róbert barátom művészetére. Meglepő módon összegzésének „A forma csöndje” címet adta. Nos, a mi esetünkben jócskán té­vedett, mert ezt az egyet biztos nem lehet elmondani Róbert szobrairól, ugyanis tele vannak kötekedő elemekkel, tele vannak sziporkázó meg­oldásokkal, izgalmas, izgató, provokáló részletekkel.
Beszéljen az alkotás nőről vagy férfiről, Ádámról és Éváról vagy kettejük bibliai vetületű példabeszédű vi­szonyáról, mai társadalmi létünk aggasztó jelenségeiről, a női emancipáció előnyeiről és hátrányáról, nonkonformista életszemléletről, atavisztikus meseélményekről, az ol­vas­mányfogantatású eltűnt idő aktualizált kereséséről, a mai széteső meghasonlott, elidegenedett emberiség pro­métheuszi vívódásáról, préda vagy bűnbak, lidérc vagy boszorka megjelenítéséről, önmagunkba vagy csak tükörbe nézésünkről, szere­lem­ről, fiatalságról, harmincpénznyi árulásról, háromszori megtagadásról…
Szóljon lezüllött világunkról, apátiáról, elszigeteltségről, ki­siklásról, megfeneklésről, be­skatulyázás­ról, mérlegelés­ről, ért­hetetlenségről, vállalt zűr­zavaros Bábel-tor­nyunk­ról… Nyilatkozzon létbi­zony­ta­­­lanságunkról, mitológiai és bibliai eredetű ember-állat, tér-idő interpretációról, mai csalóka eszményképünk ke­reséséről, csontunkba vájó el­ferdített igazságról…, a végén csak az az egy megállapítás érvényesül, hogy bár az em­beri teremtő erő hatalmas, mégsem tud versenyre kelni a Természettel, ha úgy tetszik: az isteni teremtéssel.
Egyvalami viszont biztos, és ezt vallja Sebestyén Róbert is: tévelygéseink múltán bár­mikor bátran térhetünk vissza hozzá.