A dalai láma mindenkori lakása Lhászában, a Potala-palotában volt, és lenne ma is, ha Tibetben élne. Sajnos láttuk, hogy a tibeti nép legfelsőbb vezetője 1959-ben elhagyta országát, részben saját biztonsága érdekében, részben, mert sok megvalósíthatatlan függetlenedési és valódi vezetési próbálkozás után úgy gondolta, külföldről jobban segítheti népét. Amióta a XIV. dalai láma elhagyta az országot, a Potala-palota, ez a csodálatos ezerszobás téli palota, ahogy az önéletírásában emlegeti, múzeumként működik. És ezennel elérkeztünk Tibet jelenéhez, illetve ahhoz (is), amit mi, szervezetten odautazó turisták ma látunk benne.

A Potala szanszkrit szó, és a buddhista mitológiában azt az égi tartományt jelöli, ahol Avalókitésvara, „a látó szem”, az egyik legfontosabb bódhiszattva, Tibet védőistene lakozik. 

A híres palota – Tibet szimbóluma és valószínűleg egyetlen ismert épülete – a Vörös-hegyen áll 3750, más forrás szerint 3630 méter tengerszint feletti magasságban. Építését az V. dalai láma döntötte el 1645-ben, és 1649-től már működött is, legalábbis egy része. Alapterülete 400 × 350 méter, talapzata 3-5 méter vastag falakból áll, 13 emeletes, magassága megközelítőleg 118 méter, és 1000 szobát, 15 000 mennyezeteket tartó oszlopot, 10 000 szentélyt és 200 000 szobrot foglal magába. A középső, Vörös palotában a lámák nyugszanak. A fehér része mindig az aktuális dalai láma székhelye (volt), az alsó palotában a kormányhivatalok, a börtönök és az istállók kaptak helyet.

A Potala-palota Lhászában található, az egykori független Tibet államnak a fővárosa volt, és mint ilyen a világ legmagasabban fekvő főváro­saként tartották számon. Mivel Tibetet ma kínai tartományként tartják nyilván, ezt a címet a körülbelül hasonló tengerszint fölötti magasságon elhelyezkedő La Paz, Bolívia fővárosa birtokolja. Lhászát lakosai – körülbelül kilencszázezren vannak a mostani adatok szerint – szokták napsütötte városnak is nevezni, hisz igen sok benne – évente 3000 óra – a napsütés. Mi sajnos ezt nem igazán tapasztaltuk meg.

A régi Tibetről és benne Lhászáról írók, emlékezők mindegyike a nyugalmat, a lassú, komótos életritmust, a jó kedélyt hangsúlyozta, ami átszövi a mindennapokat. Ma ez már nem mondható el. Sokkal inkább egy átlagos kínai város hangulatát sugallja, amelyben sok őslakos (is) él, akiknek különleges épített örökségét mutogatják: sajátos régi házaikat, melyek még megvannak, a régi központját meg a dalai lámák téli és nyári rezidenciáját, illetve még egy-két kolostort, ahol egykor az iskolák és egyetem is működött. De most épp a lényeg hiányzik belőle: a tibeti nép sajátos élete, egykori díszes, színes népviselete, ünnepségeik vagy egyszerűen a legfőbb vezető átköltözési menete a téli palotából a nyáriba, mely olyan pompával történ egykoron, hogy a nép már attól boldog volt, hogy láthatta, és utána hosszú ideig élt ennek az emlékéből, felidézték, beszéltek róla és boldogok voltak az élménytől. Ma kissé olyan az egész, mint sok helyütt itt Erdélyben, ezért volt valami ismerős az ismeretlenben.

A Potala-palotáról egy távolabbról készített fotót osztok meg, épp azért, mert így látszik, hogy a szépen rendbe tett épület – amelyről lelkesen írnak a bejáratnál elhelyezett ismertetők is – körül már a mai kínai város útja, járdája és élete helyezkedik el. A továbbiakban is a múlt és jelen összehasonlítása lesz fontos, mert így érthetjük meg, amit látunk, és ami történik ott valójában.